Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - PORTRÉK - Göttlinger Noémi: Beszélgetés Heimann Zoltánnal
PORTRÉK I. Beszélgetés Heimann Zoltánnal- Az Ön esetében a családja két és fél évszázados múltra tekint vissza, s a borászati hivatás egyfajta örökség, igaz?- Igen, 2008-ban ünnepeltük a családunk kétszázötven éves szekszárdi tartózkodását. Az első emlékünk, nevezetesen Michael Heimann és Elisabeth Marcus házasságlevele, 1758-ból származik. Nem tudom, hogy kihallja-e belőle: mi nem a Vereckei hágó felől érkeztünk. Mi egy „Ulm-Passau-Linz-tutaj-klumpa” - útvonalon érkezhettünk ide - mondja Heimann Zoltán kedélyesen nevetve. Szóval kétszázötven év telt el azóta, én a kilencedik generációs Heimann vagyok és a családomat eléggé sokfele sodorta az élet, de a bor mindvégig megmaradt, mint egy búvó patak, az életünkben. Nem árulok el nagy titkot, mikor azt mondom, hogy én gyerekkoromban egy kis háztáji szőlőt láttam, amúgy egy paraszti gazdálkodás elhaló rekvizítumai között. Ebből a szempontból az eszmélésem a paraszti kultúrában gyökerezik. Ezért a mai napig elevenen élnek bennem a régi emlékek, amikor szüretek alkalmával tilos volt a diós kaláccsal a hordó közelébe menni, vagy éppen taposni kellett a csömögét, amit félfenekű hordókban hoztunk fel. Valahol én abban a kornak a határán nőttem fenn, amikor ennek a patriarchális rendnek a jelképei még elevenen éltek és ez mély nyomot hagyott bennem. Akárcsak az, hogy amikor édesapám aktívan dolgozott, akkor nagyapámmal mi feleltünk a pincéért, gyermekfejjel nekem kellett kéneznem, a borfejtésnél segédkeznem. Az pedig, ahogyan valóban borosgazda lettem, már egy érdekes vargabetű. Közgazdász vagyok, a feleségem egy bicskei református menyecske, akinek eredendően nem sok köze volt a szőlőhöz és borhoz, mégis ötven év fölött járván, itt találtuk magunkat a szőlő- és borkultúrában, egy gazdaságba csöppenve, amiből megpróbálunk valamilyen módon megélni. Amikor anno Budapestre kerültem, és közgazdász végzettséggel különböző vállalatoknál dolgoztam, akkor tulajdonképpen részben hobbiként, továbbá egyfajta kötődésként Szekszárdhoz, meg nem titok, édesapámnak próbáltam egyfajta aktivitást biztosítani, akkor kezdtem el még intenzívebben segíteni a helyi borászkodásban. Édesapám volt a birtokgazda, és létrehoztunk a feleségemmel, a rendszerváltás környékén Szekszárdon elsőkként, egy betéti társaságot. Elkezdtünk szőlőt termelni, először csak
