Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Bertha Zoltán: "Hogy fennmaradjon most és mindörökké" ( sors, identitás, megmaradás)
Bertha Zoltán írása 49 hűségén lazított. A szembeszállások, a forradalmak is tehát a morális hűség és igazságvágy védekező fellobanásai voltak mindig; lelki forradalom vagy az arra való készenlét fényes megnyilatkozásai. Ahogy Babits Mihály is kifejtette a történeti magyar jellemről: a magyarság minden lázadása, nemzeti küzdelme sérelmi politika és „gravaminális” ellenállás, tulajdonképpen csak morális védekezés volt; a magyar mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette. A megmaradásküzdelemben a lét- és hitküzdelem tehát egybeesik és egymást erősíti. Az önazonosság létmegtartó harca a hit megőrzésével szakralizálódhat, a hitvallás moralitása pedig valóságos történelmi energiává lényegülhet. S a magyar történelmi létet évszázadokon keresztül megrendítően kifejező sorsirodalom borzongató jelentésmélységekkel és esztétikai teljesértékűséggel határozta meg a történelmi magyar sorslátást, a kollektív-nemzeti önértelmezés irányait és igazságait, s rázta fel az annyiszor tragikus létharcai, életküzdelmei között is a mindenkori megmaradásáért esengő-hadakozó magyarság lelkiismeretét. A nemzeti közösség legmélyebb-legautentikusabb fájdalmai, vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel ezekben a művekben, s a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresztény vallási hagyomány transzcendentális ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, a tágabb és szorosabb értelemben vett zsoltáros ének, vagy az archaikus-mitologikus folklórtradíciókban is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi műforma poétikai-esztétikai gazdagságában. Az önazonosság - a szakrális beszédmód ezernyi árnyalatában, identitás és vallás lényegi funkcionális egységében, összefonódásában. Katartikusan példázva egyúttal azt a törvényszerűséget is, amelyet a kollektív kulturális emlékezet társadalomtörténeti fenomenológiájáról értekező Jan Assmann így fogalmaz meg: „Bizonyos persze, hogy az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás (...) esetei - a szamaritánusoktól a baszkokig - egytőlegyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze”. A magyarság élete és kultúrája a lehető legmélyebben, legszorosabban fonódott össze a kereszténységgel; az archaikus gyökerű és ősi hitformákat, világképi elemeket is megőrző keresztény szellemiséggel. („Kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett” /Szerb Antal/.) A magyarság egzisztenciálisan és kulturálisan is eltéphetetlenül azonosult a kereszténységgel. Nemcsak úgy, hogy legalább évezrede éli a keresztény hitet, éli természetes vallási kultúrájaként, hanem - amire szerencsésebb sorsú népek soha nem kényszerültek - hogy drámai, hatalmas vérveszteséges történelmi harcok során folyvást meg is kellett védenie, s meg is védte azt. Amikor a hi-
