Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Bertha Zoltán: "Hogy fennmaradjon most és mindörökké" ( sors, identitás, megmaradás)
50 Új Dunatáj • 2011. november tét védelmezve hadakozott, egyúttal létét és identitását is védte; s amikor etnikai, nemzeti megmaradásáért küzdött, azzal a keresztény értékrendet is oltalmazta, óvta, őrizte. A sorsküzdelemben a hitküzdelem egyben mindig létküzdelem is volt - és fordítva. Az azonosságában hordozott kereszténység megőrzésével identitásának alapjait is megtartotta a magyarság; létének megtartásával pedig gyökeresen megélt hitét is fenn tudta tartani. Az identitásküzdelem, az identitásmentő igyekezet így eredendően szakrális jellegűnek bizonyult. Ezért itatódhatott és itatódott át olyannyira erőteljesen a magyar irodalom a folytonosan érvényesülő szakrális-biblikus vonatkoztatásrendszerrel. A magyar sors gyakran a krisztusival látszódott egybeesni, illetve az ahhoz való hasonlatosságában ábrázolódott. Az „imitatio Christi” vagy az „athleta Christi” gondolatától a „Húsvéttalan a magyarság” tragikus panaszán át a „Népek Krisztusa, Magyarország” katartikus felismeréséig, régi, törökdúlásos századoktól 1956-ig, Zrínyitől Adyig és Máraiig folytonosan megnyilvánult az érzelmi, értelmi, erkölcsi hozzákötődés a krisztusi üzenethez. A fájdalom a passióhoz, a szenvedéstörténethez, a remény a feltámadás, a megváltás üdvtörténetéhez kapcsolódott: a krisztológiai sorsazonosításban, sorspárhuzamosításban a magyar közösség és képviselője - a magyar lélek megszólaltatója, a magyar írástudó - a saját élményét vetítette ki. A krisztusságélményt mintegy a saját tapasztalataként érezte át. S a válságos idők szűnhetetlenségében az isteni üdvterv valóban az utolsó, egyetlen valóságos kapaszkodóként szolgált. Az életelvű megmaradás természetesen a létezés és a kultúra, a hit folytonosságát egyszerre jelenti - ezért kategoriálisán értékelvű. Egy nemzet a hitét pedig csak nemzeti mivoltában való megmaradásával tudja gyakorolni. A nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Minden népnek, nyelvnek, kultúrának így transzcendentálisán igazolható, eredendő és elidegeníthetetlen metafizikai státusa van. Bármely nép elpusztítása metafizikai merénylet - botrány és gyalázat; nyilvánvalóan több mint egyszerű, puszta fizikai bűntény. S a transzcendens távlatú nemzetiét pedig a lelki, erkölcsi, spirituális, kulturális-szellemi nemzetfogalom eszmei konstrukcióiban is hitelesen fejeződhetett ki oly sokaknál - a huszadik században is lényegében minden klasszikusunknál. Azonban válságos időkben a tisztán szellemi premisszákon és konklúziókon nyugvó nemzeteszme kizárólagos erkölcsi idealizmusa is kétségessé, problematikussá válhat. A végső kiszolgáltatottsággal szembeni sorsigazító önvédelem természetes cselekvésmódozataiban a keresztény-etikai szempont primátusa helyébe az ontológiai szempont abszolút létérdekűsége léphet: a létezés elsődleges, vitális alapértékeinek a megóvása. „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. / Ezért nem is hányódom már magamban, / vallom, hogy igazam nincs / és mégis igazam van” - hang
