Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Guld Ádám: Identitás és medialitás interrelációi a minimalista prózában
Guld Ádám • Identitás és medialitás 37 kában az identitásról kialakult kép is jelentősen megváltozik. A század első felében több, egymásnak ellentmondó identitáselmélet tűnik fel, mely tendencia egyértelműen jelzi a kérdés egyre növekvő fontosságát. Az egyik uralkodó áramlat a frankfurti iskola gondolkodóinak nevéhez fűződik, mely irányzat a kultúripar fogalmának bevezetésével az elsők között veti fel a mediatizáció és az identitás közötti szorosabb összefüggést. Meglátásuk szerint a modernitás korában az egyéni identitás bukását figyelhetjük meg. Érvelésük alapján a modernitásban megjelenő tömegmédia és tömegkultúra, valamint az ezekre épülő kapitalista társadalmi rendszer alapjaiban rengetik meg az identitásról kialakított elképzeléseket. Véleményük szerint a modernitás embere elveszíti autonomitását, és tetteit teljes mértékben alárendeli a kapitalista társadalmi rendszer elvárásainak, vagyis az egyes individuumok úgy akarnak majd cselekedni, ahogyan egy felsőbb hatalom szerint cselekedniük kell (Elliott 9). A modernitásban az identitáselméletek körül kialakuló vita egy másik irányzatát képviseli Christopher Lasch, aki a frankfurti iskolával ellentétes téziseket állít fel. Lasch véleménye szerint a modernitás embere megcsömörlik a társadalmi élettől, annak egyre komplexebb, és átláthatatlanabb rendszerétől, éppen ezért elfordul attól, elveszíti társadalmi, kulturális gyökereit és saját személyiségének árnyékában húzódik meg (Elliott 9). Lasch véleménye szerint ezzel a személyes identitás hirtelen felértékelődik, mivel az egyén ekkor már nem a környezete függvényében, vagy annak befolyása alatt definiálja önmagát, hanem egy önmagára reflektáló, öntudatára ébredő emberkép kialakulását követhetjük nyomon. A modernitás emberideálja saját maga teremti meg egyéni, csak önmagára jellemző, önmagáról kialakított belső képét. Ennek az önmagába forduló egyénnek a megjelenése egy nárcisztikus énkép kialakulásához vezet, melynek jellemzője, hogy egyre inkább elfordul a világtól. A modern „én” magányra vágyik, csupán önmaga létezésének kérdései foglalkoztatják, s a korábbi hasonlatra utalva a modernitás az a korszak, amelyben a festő többé nem a tükör segítségével festi önmagát, hanem saját emlékeire támaszkodva, a fizikai valóságot kizárva konstruálja meg önmaga képét. Az említett gondolatmenthez kapcsolódik Jürgen Habermas identitással kapcsolatos elmélete, melyet az „életvilág belső kolonalizációjaként” ismerünk. Habermas elképzelése szerint a modernitásban a társadalmi életet oly mértékben vonja uralma alá az adminisztratív, bürokratikus kontroll, hogy ez a folyamat az egyént arra kényszeríti, hogy egyéni, kreatív autonomitásába vonuljon vissza. Ennek megfelelően a történelem során először a modernitás teszi lehetővé az egyén számára, hogy kreatív, dinamikus módon alkossa meg önmagát, valamint saját preferenciái alapján válassza meg saját életútját (Elliott 10). Szintén a modernitásban lehetünk először tanúi annak, hogy az identitás témájával foglalkozó gondolkodók a pszichológia tudományát hívják segítségül elméleteik alátá-
