Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Méhes Károly: Ablak a világra
10 Üj Dunatáj • 2010. MÁRCIUS autó, egy fehér furgon, és épp nemrégiben hallotta, hogy a fehér furgonokkal kell a leginkább vigyázni, mert ezek általában cégautók, a sofőrjeikre szinte mindig több munkát bíznak, sürgősséggel, mint amennyi egy nap alatt elvégezhető, ezért idegesek, és száguldoznak, mint az őrült. Ennek a furgonnak a vezetője most nem tehetett semmit, megadóan ült a hatalmas kormánykerék mögött, amire kis híján rálógott a hasa, aztán telefonált, végül valami papírokat szedett elő, és azokat kezdte kitölteni. A kukásfiúk nem siettek, a maguk tempójában tolták a konténereket, kesztyűs kezükkel rángatták a pneumatikus kart, hogy jól kirázódjon a szemét. Az egyik kapualjban egy hajléktalan turkált a kikészített kukában, és felettébb méltatlankodni kezdett, amikor választott kukájától meg akarták fosztani. Belekapaszkodott a szélébe, mint aki legféltettebb tulajdonát védi, és így huzakodtak egy ideig a kukásfiúkkal, akik végül győztek. Miközben tolták a konténert a kocsihoz, a férfi átokszóró mozdulatokat tett, arca egészen eltorzult, a szája széle remegett. Kárl észrevette, hogy a Volvóban dr. Vértesiné és a furgon sofőrje is a jelenetet nézi, ez a hajléktalan ember egy pár pillanatra összekapcsolta az életüket, vele is, Kárllal, aki a hatodikon bújt, legalább hárman nézték a hajléktalant, meg a kukások, sőt, ötlött az eszébe, a galambok is. Amikor a fiúk a kocsihoz értek, mielőtt a két fém karra felrakták volna a kukát, az egyikük belenyúlt, és kirántott belőle egy koszlott kabátfélét, aminek sárgáspiszkos színe volt, és egy nagy lendítéssel a hajléktalan felé dobta. A férfi mohón kapott utána, nem tudta elkapni, pontosan a lába elé esett, de rögvest felszedte, és óvó mozdulatokkal porolni kezdte. Majd megforgatta, megszemlélte, aztán a hóna alá gyűrve baktatott tovább, de néhány lépés után a botjával még egyszer a kukások felé hadonászott. Dr. Vértesiné elmosolyodott ezen a jeleneten. Lehajtotta a napellenzőt, a tükröcskében megigazította a haját, és megnézte az óráját. Fél tíz múlt három perccel. Kárl zöldteát főzött. Amíg a víz forrt, a konyhaablakból nézett kifelé. Ugyanazt az utcát látta, de más szögből, élesebb szögben jobbra és balra, ellenben a szemközti ház szemközti lakásba belátást nyújtott. Kárl egyébként az élet minden területén ilyen volt, belátó. Még ifjan is, nem csak a korral, ebben biztos volt. Felforrt a víz, belelógatta a teát. Várta, hogy hűljön. Sose bírta a forró teát. Ez is ilyen várakozós dolog az életében. A kollégiumban mindig utolsó volt a reggelinél. Várni, hogy kihűljön, aminek az értelme pontosan az, hogy meleg? Mert hogy egyszer úgyis minden kihűl? A tea, a test, a Nap, még talán maga Isten is? Lehet, hogy erre vár?
