Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)

2010 / 1. szám - Méhes Károly: Ablak a világra

Méhes Károly • Ablak a világra

11

Postára kellett mennie, bankba, villanykörtét venni, beadni néhány őszi fényképet a pendrive-on, hogy papírkép legyen belőle. Szerette kézbe venni a dolgokat. Letenni, felemelni. Ezzel el is telik majd a nap fele. Még jó, hogy ha mindezzel a feladattal végez, elmondhatja, hogy csinált valamit. Nyoma marad a létezésének. Néhány lepecsételt csekk, egy 40 wattos izzó, banki bizonylat. Ez lesz ő, Kárl, ezen a szürke napon. Ami a hajléktalannak a koszlott kabát. Dr. Vértesinéről meg nem is tudható, micsoda. Meg furgonvezetőről.

Ahogy állt a pirosban, egyszer csak meglátta a fegyverkereskedést. Létezik, hogy mindig is itt működött, és sose vette észre? Célpont, ez volt a neve. Egy céltábla adta a bolt cégérét, fekete-piros koncentrikus körökkel, és öt-hat fehér pöttyel, szétszórva. Ezek voltak a lövések.

Kárl a kirakat elé sietett, és mohó kíváncsisággal járatta a szemét a különböző méretű és színű pisztolyon. A puskák nem érdekelték. Csak a pisztolyok. Hamar meg is lelte azt, amelyik a leginkább kedvére lett volna. Pontosan olyan volt, amilyen mindig is elképzelt, amikor saját kezében pisztolyt látott: kisméretű, jól a tenyérbe simuló, mégis tekintélyt parancsoló, sötétezüst színű. Nem volt megfizethetetlen az ára. Legfeljebb nem ma fizeti be a csekkeket. Villanykörtére való meg tán még marad. A kirakat mögött, a boltban nagydarab férfi állt, pedrett bajuszt viselt. Ferenc Ferdinándra hasonlított. Kárlt nézte. Aztán a boltos intett is neki, invitálóan, hogy jöjjön csak, jöjjön.

Ettől most hirtelen megijedt, nem akart semmi visszafordíthatatlanba keveredni. Megrázta a fejét, mosolygott, felhúzta a vállát. Bent Ferenc Ferdinánd megengedően széttárta a kezét.

A postán, sorban állás közben egy furcsa mozgású, csapott vállú férfi állt mellette, a másik ablak előtt kígyózó sorban, a fején olyan pomponos sapkát viselt, mint ami harminc-negyven éve volt divatban.

Azt vette észre, hogy a férfi méregetni kezdte, szinte az arcába hajolt, úgy vizslatta. Aztán derékban hátradőlt, mintha egy képtárban szemlélne egy impresszionista festményt, valamivel messzebbről, hogy összeálljon a kép a keszekusza vonalakból.

Kárl professzor?, kérdezte egyszerre a férfi, hitetlenkedő hangon.

Csak voltam, kérem, voltam. Rég nyugállományba vonultam.

Kárl professzor!, rikoltotta ekkor a férfi, hogy mindenki odanézett.

Kárl próbált szerényen mosolyogni, még intett is a kezével, hogy ugyan, szóra sem érdemes.

Kárl Gusztáv, a tudományos szocializmus dicső professzora!, kiáltotta a férfi éles hangon. Én meg Jakab Ernő vagyok, én vagyok Jakab Ernő!, böködte a mellét a pom-