Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Magyar Vivien: Baka István összetett istenképe
54 Új Dunatáj • 2010. március A Sátán És Isten FOGLYÁban a két ellentétes erő közösen tartja fogva az embert a földi börtönben: „Rám kattan, mint fénylő bilincs, a reggel horizontja, világ priccsén felébredek: Sátán és Isten foglya.” Maga a földi lét egy börtöncella, az élet a bezártság és az embert a felette álló hatalmak vetették tömlőcbe. „Szabad álmomból ébredek”: a valóságban nincs szabadulás. Ha a föld a börtön, akkor a szabadság hazája a Mennyek országa lehetne, de ez csak az álmokban létezik. Vagy ha létezik is, oda nem juthat el az ember: a Mennyország lakói az Úr és az Ő angyalai, „ a felhők bamba nyája , akik rá sem hederítenek az emberek érzéseire, szenvedéseire, csak saját magukkal vannak elfoglalva, ráadásul nem olyan csodálatosak és gyönyörűek, mint a bibliai angyalok, nem hoznak örömhírt, nem tolmácsolják Isten akaratát, hanem együgyűek és szánalmasak. Bután, gépszerűen, mindenféle különlegességtől és szabad akarattól mentesen követik egymást, a nyájat: szinte ösztönlények ezek az angyalok. Maga a Mennyország sem olyan, mint amilyennek általában elképzeljük: szó sincs fehér felhőkről, aranyozott lépcsőkről és káprázatos fényekről. A Mennyország hideg és üres. A Szárszói töredék szerint a Menny „halott koldus szalmazsákja”, hiányzik belőle a tartalom, szegényes, ósdi. A Nagy VÁDÁszban a költő „az ég tükörromjának” nevezi, amely alatt „mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt rossz sátora fejünkre nem szakad” (Circus Maximus). Egyetlen dolog áramlik az égből: a közöny. „Lenn förtelem, fennen közöny”, mondja a Sátán és Isten FOGLYÁban, ismét azt erősítve, hogy a fentiek teljes mértékben ki akarnak maradni a földön bekövetkező förtelmes eseményekből. „Didergek a Mennyország közönyös hangyaboly-küszöbén", írja a Háborús téli ÉjszAKÁban. Hangyabolynak nevezi az angyali sereget, mely ironikussá teszi az angyalok képét, hiszen csak látszólag munkálkodnak szorgalmasan a Mennyekben, munkájuk felesleges, a föld sorsába egyáltalán nem avatkoznak bele. Vezérük, a „hangya-isten” csak rangjában különbözik a boly többi tagjától, de ugyanolyan közönyös magaviseletét tanúsít. Isten kizárja az embert a lakásából, a Mennyből: „Hiába kérlelünk, Uram, - világod ily hamar meguntad? Ajtódra, látom, most akasztod a biztosítólánc-Tejútat.” (Dalok harmincévesen). Megjelenik a nietzschei gondolat, miszerint Isten magára hagyta a világot, azzal a különbséggel, hogy Bakánál nem halt meg, csak visszavonult. Ez egyfajta deista gondolkodás; Isten megteremtette a világot, egy ideig talán irányította is, de az ember átvette tőle a hatalmat, és ezért Isten „lemondott a tisztségéről”, többet nem hajlandó kormányozni a földet. Csak a háttérben mozog, időnként megtámadja, megbünteti az embert, lesúlyt rá engedetlenségéért. Az ember azonban nem képes úgy irányítani, ahogyan az Isten, és ezért kritikus pillanatokban, amikor az emberi hatalom már nem elég, mégis az Ő segítségét kéri. De az Úr makacs, szinte sértődött, hogy az ember azt hitte, már nincs
