Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Fried István: Imagológia-komparatisztika
18 Űj Dunatáj • 2010. MÁRCIUS böző műfajú műveiben, regényben, elbeszélésben, színműben, naplóban a horvátmagyar viszonyokról nyilatkozik meg, a XX. század elejének a szecesszióval, a kései szimbolizmussal, a készülő avantgarde-dal jellemezhető korszakáról. A különféle irányzatok emlegetése azért tűnik indokoltnak, mivel ott rejlenek azok a stílusjegyek és alakzatok, „beszédformák”, amelyek az összefonódottságok és politikai ellentétek ellenére rokoníthatóvá, egy régióba sorolhatóvá teszik a két művelődést. Még akkor is, ha horvát részről jóval többször és intenzívebben (még ha olykor negatív előjellel is!) reagálnak a magyar irodalomra, mint amily mértékben a magyar kritika foglalkozott ekkor a horvát művelődéssel. Az említett regény oly értelemben rendelkezik önéletrajzi áthallással, hogy a megidézett kor (a regény fiatal hőséhez hasonlóan) a szerző öntudatosodásának, horvát tudata alakulásának ideje, s azok az irodalmi, személyes, közjogi és politikai élmények, amelyekből a Zászlók „világa” összetevődik, az író tapasztalataival, budapesti életének eseményeivel konfrontálhatók. Ennél jóval lényegesebb azonban, hogy különféle regényalakzatokban körvonalazódik a horvátmagyar együttélés megannyi dichotómiája, a generációs regény nyomai éppen úgy kitapinthatok, mint a művelődési regényéi. A generációs regény két horvát (értelmiségi) típust jelenít meg a saját meg az idegen összezavarodottságában, hiszen az apa azt látszik példázni, hogy a saját kompromisszumos feladása miként vezet zsákutcába, ugyanakkor a fiú „kulturális” és eszmevilága a XX. század magyar radikális és poétikai törekvéseivel van átszőve, úgy integrálva az „idegen”-t, hogy ezáltal saját személyisége eljuthasson az önmeghatározásig. Ezzel a nevelődési regénybe lépünk át, amelyben a magyar tényező egyáltalában nem mellékes szerepet tölt be, a helyszín, a látomásos Budapest, Ady Endre lírájának poétikai tájat szimbolizáló megidézése nem a szokványos konfrontativ eljárás szerint történik, éppen ellenkezőleg, a regény úgynevezett magyarság-képe szinte rájátszik Ady lírájának „magyarság-kép”-ére, így Krleza regényében a saját (a horvát befogadása) és az idegen (a nem anyanyelvi) találkozásának, kontaminálódásának lehetünk tanúi. Az elbeszélői megközelítést nem a közeli sajátból távoli idegenbe kivetítés jellemzi, hanem a reflektálatlan és differenciálatlan szemlélt sajátból a szintén reflektálatlan szemlélt idegen. A XIX. század nem egy horvát (és magyar) regényében leegyszerűsítve modellezhető a szereplői viszonyok rendszere, a pozitív oldalon áll a saját, a „hazai”, a negatív oldalon az idegen (a nem anyanyelvi), ugyanide sorolódik a „renegát”, az áruló; ezzel párhuzamosan, emlékeztetve a Heimatkunst prózájára, a romlatlan falusi-vidéki áll szemben a civilizáció romlottságában elmerülő városival. Ebben a regiszterben nem kevésbé érvényesül az autó- és hetero-image-ok sémává merevülő rendszere, a parasztság őrzi az ősi értékeket, a tiszta nyelvet az „idegen hatások”-at reflektálatlanul magába fogadó városival
