Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Fried István: Imagológia-komparatisztika
Fried István • Imagológia - komparatisztika 19 szemben. A Zászlók elbeszélője felmondja ezt a XIX. századból eredeztethető „közmegegyezést”, a magyar fővárost kettészelő folyam, a Duna jelképpé válik (egyébként egy villanásra Ady Endre személyesen is megjelenik a regényben), és Ady Duna-szimbóluma, a közép-európaiság tragikus jelképe megérinti a nevelődési folyamat horvát hősét, aki Ady lírájának „üzenetét” felfogva éli át a modernség drámáját, mindazokat az antagonizmusokat, amelyek a historista-pozitivista interpretációban nemzet- és népkarakterológiai vonásokkal dúsulnak föl. Ilyen módon ez a regényfolyam amellett, hogy a sajátban sokféleképpen rejtőző idegen küzdelmét mutatja be önmagával és a tágabb kontextussal, határozott mozdulatokkal utasítja el a nemzeti metanarratívát, amely a müncheni Piloty-iskola történeti elgondolásai szerint olyan tablókat fest föl, amelyeken szétválnak a karakterek, könnyen befogadhatóvá válnak az értelmezések, valamint az előre kiosztott szereposztás szerint helyezkednek el a szereplők, ki-ki a maga által reprezentált sztereotípiát képviselve. Ami még inkább rétegzetté teszi a Zászlók című regényt, hogy nemcsak egy válaszút elé került, azaz részint sztereotípiák, részint autó- és hetero-image-ok között választani kényszerülő ifjúság ön-felszabadító sorstörténetét vázolja föl, hanem egy stíluskorszakét is, megidézve és mintegy imitálva az egymásra torlódó irányzatokat; a hivatalos-eklektikus stílus azonban éppen úgy nem kapcsolódik kizárólag egyetlen „nemzeti” kultúrához sem, miként az alternatívaként önmagát meghatározó szecesszió és/vagy kései szimbolizmus sem. Az a fajta (már céloztam rá) emlékműszobrászat, amely benépesítette Zágráb és Budapest köztereit, egyazon nemzeti hőselképzelés jegyében készült, az egymás ellen küzdő személyiségek szobor-jelleme a saját kizárólagosságát hirdette, igazolta küzdelmét az elgondolható és a tudatokban elgondolt idegennel szemben. S csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Bankett Blitvában17 című regény emlékműszobrásza a sajáttá hazudott idegent jeleníti meg a diktátor lovasszobrában, az eklektikusként bemutatott műalkotásban nemcsak egy periódus stíluselképzelését ítéli meg az elbeszélő, hanem azt a mentalitást is, amely efféle szobrokat rendel egy hatalmi berendezkedés beszédes jeléül. A szecesszió a Zászlók számára a téridős szerkezet jelződése, olyan periódust meghatározó konstrukció, amely mintegy adaptálja az irányzat szókincsét, „reáliáit”, különös tekintettel a szobabelsőkre, valamint a használati tárgyakra, a „művészeti korszak” külsőségeire, amelyek nemcsak az ornamentika öncélúságáról árulkodnak, hanem mindenekelőtt arról, hogy ez az ornamentika egy régió egzisztenciális vákuumának elfedését szolgálja. S jóllehet az elbeszélő többszörös áttétellel határolódik el attól az életérzéstől, amely egy szecessziós periódusra reagál, az előadás, a stílus, a mondatszerkesztés szintjén a világ tárgyi zsúfoltságát érzé17 Uő: Sabrana djela. T. 4-5. Ured. Ahmed Salihíejid Sarajevo 1980.
