Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
N. Horváth Béla • Kétely és szerep 65 Ez az emberileg teljesen átérezhető melankólia a vallomásosság tónusát erősíti fel a korábbi tárgyiasan megnevező beszédhez képest, s az abból kivont én-t most egy szituatív én képpel helyettesíti, illetve egészíti ki. Ezzel együtt ez a - különben figyelemre érdemes - vers a szubjektum világot birtokló szerepére, tehát egy nagyon is hagyományos lírai szituációra épül. Bonyolultabb, a szerep és kétely, igazságtudat és negáció, énazonosság és önreflexió összetettebb viszonyára épül az Állomások hosszán. A hetvenes évek lírai törekvéseit méltóképp reprezentálni képes vers többféle lírai helyzetet, különböző grammatikai beszédszinteket és eltérő szerepértelmezéseket egyesít. Egy abszolút hagyományos toposzra, a hazatérés lírai szituációjára épül az egyébként szétzilált szerkezet. „A modern versnek nem árt ha kusza. / Sőt ihlető szerencse” - olvasható ez a nem annyira önironikus, hanem valóban a mű stilizált modernségére visszautaló reflexió. A „légben elrepülő acéltű” bármely avangard szellemiségű mű díszére válna. A leíróan tárgyias, majd a vers tárgyára és a beszélő személyére visszavonatkoztatott önironikus beszédmódban némiképp idegen a gyermekkor részleteinek felidéző elbeszélése. Erezhető - (s nemcsak a szürrealizmusra, az elme filmvásznára való utalások tudatják az olvasóval) - a szemlélet megtöbbszöröződése, a múlt és jelen filmszerű egybejátszatása: „Száguldók, de nem menekülnék. / Noha a kerekek: / mit tettek velem, mit tettek!” - sugallja ez az önidézet a költészet egy korábbi szakaszát, a fiatalkori hitvallását, a „nem menekülhetsz” etikai parancsát, de azt mára már átértékelő, az etikumot a lét valóságával szembesítő szemléletet is. A versben a szereptudatra épülő deklaratív beszéd, és az attól eltávolodó, de még mindig az én biztosságába fogódzó meditáció nem a kinyilatkoztatás-válasz hagyományos oppozíciójára alapozódik, hanem rendszertelenül illeszkedik a szövegbe. A művész, a festő, a költő - mint ahogy híres példáiként a művész igazságának, a Bartók, a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez, az Oda a törvényhozóhoz kinyilatkoztatásaiban - itt is „fölfedi a bajt”, azaz birtokában van az igazság: „Nézi elménk, mit a költő keze / elénk ró és érteni fölad.” Ettől az általános szerepértelmezéstől tér vissza a beszélő a vershelyzethez, a halottak napi megemlékezéshez, mely számára születésnap, s ebben a vallomásos beszédben keverednek a valós halálélmény, a testvér temetésének és torának emlékképei, valamint az eszmék torzulásos pusztulásának kinyilatkozásai. A nyilvánvaló utalás, Ady eltévedt lovasa ugyanúgy a modernség történelemértelmezése, ahogy „a forradalmak” köztéboly, hősi hiedelemként való láttatása is. A vers ezen közbülső része egy meditativ vita, ahogy az emlékező a jelen valóságából vissza-visszatekint a múltba, s bár az alany az önmegszólítás formulájával kívülről tekint történetére („emlékezz, ébredj”), - innen a távolságtartó demitizálás is -, mégis ugyanaz a dikció érvényesül. Nem így a verszárlatban, ahol elébb egy a verstárgyra visszautaló önreflexió („Dől a magyarázat eléd”) távolít
