Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
62 Új Dunatáj • 2010. december értékrend a fedezete annak a „nép nevében szóló” költői magatartásnak, amelyet Illyés világképében ekkor Petőfi képviselt. Aranyról szóló 1934-es fejtegetéseiben viszont már finom distinkcióval különíti el a két költőeszményt: „Petőfi minden ábrándja egy szép mennybe torkollt, a plátói népbe. Arany maga volt a nép.” Persze mindkét minősítés szellemi eredői kimutathatók lennének, önmagáért beszél azonban a tanulmány egyik megállapítása: „Mit tehetett ezek - (ti. a kiegyezés haszonélvezői) - között a költő, aki már maga is felülemelkedett osztályán, s akit, ismétlem, műveltsége és széles látóköre más problémákkal, más lelki élményekkel is megismertetett, mint a romantikus betyár és a delelő gulya.” Aligha kétséges a párhuzam szándéka és az így láttatott Arany-kép jelentése. A műveltség, a széles látókör kizárja az egyoldalú, mitizáló népszemléletet. Egy a pálya kezdetét megrajzoló későbbi interjúban a Sorbonne környéki diákvita-helyek, munkáselőadások szellemi élményét olyan optikaként írja le, amely hozzásegítette, hogy meglássa Magyarország tragédiáját. A népi mozgalomban karakterisztikus formát kapott író-költő szerep Illyés gondolatrendszerében a távolságtartás, azonosulás egyensúlyán nyugszik. A parasztságról, a pusztulásról közölt helyzetképeivel, döbbenetes adataival segítségért kiált, de nem vállal azonosságot a hamis falukultusszal. „El lehetünk készülve, hogy a mai hangos parasztimádók egy része zavartan hátrál egyet az elébe táruló kép láttán” - írja Luby Margit könyve kapcsán. Korabeli írásai, mindenekelőtt a Magyarokban közzétett tűnődései bizonyítják, miként alakult ki sajátos szuverén népszemlélete, amely révén kikerülhette a kor veszélyes történeti, politikai buktatóit, eszmei tévutait. Ars poetica-értékű vallomást jegyez le 1935 júliusában: „Ha valahonnan, - úgy ebből a népből való vagyok, mégis már eléggé távol ahhoz, hogy tárgyias, sőt ha kell, idegen szemmel nézhessem.” Ez a differenciált, a politikai képviseletet vállaló, de az objektivitást is magában foglaló népfelfogás meghatározó jegye Illyés világképének, szerepértelmezésének. A hetvenes évek Illyés „őszikék” korszaka. Az alkotókedv nem apad, hisz a Beatrice apródjai (1979) s az újabb színműveket közreadó Embereljük meg magunk kötetek (1974) mellett két verseskönyv is napvilágot lát: Minden lehet (1973) és a Különös testamentum (1977). Az utóbbi kötet száz új verse hordozza mindazon jegyeket, amely az öregség testi-lelki élményéből fakadóan szükségszerűen és úgyszólván tradicionálisan tematikus és poétikai alakzatokká formálódnak. Logikus tehát, hogy a korszak lírai termésének recepciójában is ez a fő motívum. Mint ahogy az is „logikusnak” tűnhet, hogy az értő elemzések olyan esztétikai elvárási horizonttal szembesítik ezeket a verseket, ahol a nézőpontokat az évtizedek során kialakult Illyés-vers kritériumai jelölik ki. Ha tehát az újszerűség, a korszak lírai nóvuma kevésbé igazolódik vissza e recepcióban, az részben azzal magyarázható, hogy az öregkori költészet tematikus toposzait regisztrálja a
