Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
N. Horváth Béla • Kétely és szerep 63 kritika. Természetesen az életműnek kijáró tisztelet is árnyalja a kritikai nézőpontot, s a politika kezdeményezte viták pedig nem a lírikus világszemléletével, poétikai teremtményeivel szembesülnek, hanem a „közügyért” szót emelő költő állásfoglalásait próbálják kikezdeni. A Sorsproblémák (1971), s még inkább a Válasz Herdernek és Adynak (1977) a magyarság- és nemzettudat szétfoszlását, hiányát, illetve a határon kívül szakadtak - kimondatlanul is az erdélyi magyarság - sorsa, tragédiája iránti közömbösséget kéri számon elsősorban politikán, de a nemzeten is. Azaz a hetvenes évek politikai oldódásában, a hatalommal való csendes birkózásban Illyés, mintegy megörökölve az „utolsó nemzeti költő” adys szerepét, az irodalom és politika történelemformáló konstellációjában vállalja azt a feladatot, amelynek állandósága - igaz különböző modulációkban - az életmű egészében értelmez egy tipikus költőszerepet. „Voltaképpen lírai költő vagyok, s mégis nekem kell beöltöznöm újra meg újra Comeniusnak, minden sors vállalójának” - írja hetvenöt évesen, visszatekintve a magyar irodalmi hagyományra és saját életpályájára. Ez a történelemből érkező, s a XIX. század által oly karakterisztikussá formált irodalomértelmezés szorosan összekötötte az esztétikumot a nemzeti szellem, a nemzeti sors tükröztetésével, képviseletével. Olyan elvárást érvényesítve, amely önmagába forduló esztéticizmusnak tekintette a nem közösségi értékek képviseletében és egy a közösség által hitelesnek tekinthető beszédmódban megformált alkotást. A „saját fájdalom és öröm” és a kollektivitás szolgálata irodalmon kívüli konfliktusának modernista feloldása Illyés gondolatvilágában jól követhető. A hetvenes évek a Szellem és erőszak politikai vitairatainak időszaka, az utolsó asszósorozat ideje. A teleologizált, hamis célképzeteken alapuló internacionalizmus és kollektivizmus ellen egy másfajta kollektivizmus hitével, magyarság és népiség nemzeti tradíciókba nyúló, bár némiképp ugyancsak a feltételezett közösség erkölcsi parancsával pástra lépő vívónak azonban nemcsak az ellenfél, a hatalom állására kellett figyelnie ekkor már, hanem a háttérre, az irodalomban zajló folyamatokra is. Az az utómodern, posztmodern műszemlélet és beszédmód, amely áttörte a szocialista rendszer esztétikainak nevezett, valójában ideologizált normáit, a közéletiség, és a realizmus kategóriáit elvetve, természetes módon távolodott el attól a hagyománytól is, amely az irodalmi megszólalást a közérdek megnyilatkoztatási lehetőségének tartotta és egy feltételezett közösségi nyelviségre és elvárásra hagyatkozott. A sajátos polgári fejlődésből és irodalmunknak a történeti megkésettséget kompenzáló szerepéből adódó nagy „diszkurzust”, az úgymond népi-urbánus vitát némiképp átrendezte az irodalmi beszédmódhoz való viszony. A hetvenes évek Illyés-verseiben egyre nagyobb teret nyert a dialógikus, a vers tárgyát illető különböző nézőpontokat megszólaltató beszédmód. Vannak olyan művek, amelyek párversnek tekinthetők, amikor is ugyanarról a témáról különböző szemléletű művek vallanak, illetve egy-egy alkotáson belül szembesülnek az eltérő megközelítési
