Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Tverdota György: Babits és Illyés kapcsolata
56 Új Dunatáj • 2010. december Nem volt oka csalódni földijében életében, de lényegében halála után sem. A simulékony fiatalember pontosan tudta, hogy népi költőként csak akkor van esélye Babits megbecsülését megszerezni és megtartani, ha ismételten felmutatja nyugatosságát, megbecsülését a magas kultúra iránt, a hagyományok tiszteletét. A vizsgákon kiváló osztályzattal ment át. Már első méltatása is a „fenékig humanista” költőt ünnepelte Babitsban. Róla szóló 1932-es előadásában értékként könyvelte el műveltségét, intellektuális elmélyültségét, még az egyszerűséget hirdető költészeteszménnyel azonosulva is, amelynek jegyében „Petőfi és Arany óta divatba jött ezt a műveltséget palástolni”. Amikor halála után a külföldi olvasónak mutatta be az európai irodalom történetének a szerzőjét, akkor is ezt a kivételesen mély műveltséget hangsúlyozta: „nagy tudású humanista volt, Közép-Európa egyik legműveltebb embere... Európában hitt,... a kultúrában reménykedett.” Ahogy Babits jelképesen otthonául fogadta a tolnai pusztát, Illyés a szekszárdi szőlőhegyen, a költő önéletrajzi regényét olvasva élte magáévá annak szülőhelyét: „Nyakig ülök Babits világában, a Halálfiai légkörében. Olvasom a jól ismert lapokat, s ha két fejezet közt egy kicsit széttekintek, úgy tűnik föl, mintha a mélyúton fölfelé igyekvő vincellér, vagy az odaát a túlsó hegyen tőkéi közt szöszmötölő nyugalmazott jegyző az ölemben nyugvó könyvből szökött volna ki, hogy a cselekmény egy pillanatnyi szünetében gyorsan lecsípjen egy-két fölösleges kacsot, kitépjen még egypár dudvát.” Észlelem, a homlokom már megint ráncolódik e túl nagy harmóniát tapasztalva. Csakugyan, Illyés is érezte, hogy a képen kissé igazítania kell. A nagy megértéshez, az osztály-előítéletek feladásához adagolnia kell egy kevés diszharmóniát: „Ismerős a táj, s milyen ismerősök a benne mozgó emberek - noha az a réteg, amelyet a Halálfiai példáznak, nem az enyém. Fölfelé néztem én arra, hogy szinte a nyakam is megmerevedett. Miért látok mégis, első mozdulatukra, úgy a lelkűkbe? Miért osztozom annyira vívódásukban és bajaikban? Miért aggódok értük, akikre pedig hajdan csak zokszavakat tudtam ejteni, s ha valaki pusztulásukat jósolta, vagy már siratta is, hát vállamat vontam, ők tehetnek róla.” így már hitelesebb a hang. A lateiner réteg, a hivatalviselő kisnemesség lesüllyedése iránti egykori közönyét bevallva teszi láthatóvá Illyés, hogy a Babits által Rácegrespuszta felé bejárt út másik felét ellenkező irányból, a szekszárdi dombok felé neki is meg kellett tennie ahhoz, hogy középen találkozhassanak. Ez a folyamatrajz teszi hitelessé azt a megindító vallomást a születése előtti lehetséges, de talán még inkább sorsszerű találkozásáról Babitscsal, amelyet a költő halála után, Szekszárdfelé című versében örökített meg. Vonaton ülő terhes anyát látva ötlik föl a költőben: „Egy ilyen kis nőben / rég Babits / épp talán anyámat / látta így. // Gondolta, hogy abban / él, aki / őt fogja fejében / hordani?”
