Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Tverdota György: Babits és Illyés kapcsolata
Tverdota György • Babits és Illyés kapcsolata 57 De talán semmi sem kötötte erősebben Illyést Babitshoz, mint az az élmény, hogy közvetlen közeli tanúja, sőt, tevékeny résztvevője volt annak a brutálisan prózai, de egyben szinte rituális folyamatnak, amelynek során a nagy költő megvált az élettől. „1941. augusztus 4.” - olvassuk a címet a halál beálltáról szóló írása élén, s a végén a halott körüli utolsó szolgálatokról szóló beszámolót: „Az éjjeliszekrényről felvettem az Odipuszfordítást, zsebre tettem. Utoljára ezzel foglalkozott. Megigazítottam arcán a lepedőt, közben egy kicsit félrecsúszott. Arca nyugodt volt, semmi szenvedés nem látszott rajta. Megpróbáltam szemét lezárni. Nem tudtam; így maradt ott, gondolkodóan előreszegzett tekintettel.” A prózai tudósítás megrendült versekben folytatódott: a Szabad halottban és a temetés kapcsán a szülőházat és környékét idéző Szekszárd címűben. Talán hatásos lett volna a gondolatmenetet ezzel a képpel berekeszteni, de egy író élete nem zárul le a halálával. Nyomban megindul utóélete. A Babitsé viharosan kezdődött és folytatódott még jó ideig. Nagyon is rászorult arra, hogy maradjanak körülötte hűséges, kitartó, ügyét képviselni hajlandó barátok. Olykor a hathatós védelemhez nem elég a kitartás. Jó, ha a pártfogó befolyással is rendelkezik. Ha így tekintünk Illyés Babits öröksége körüli sáfárkodására, akkor el kell ismernünk, hogy a fiatalabb társ becsülettel helytállt, és befolyását eredményesen érvényesítette atyai barátjáért. Ráadásul tanúságtétele nem az irodalmi diplomácia szokásos sakkhúzása volt. Amit a költő védelmében írt, azt kezdettől következetesen képviselte. Már az 1928-1933. között írt verseket tartalmazó Versenyt az esztendőkkel kötet kapcsán felhívta a figyelmet a babitsi költészet iránymódosítására, amely a maga körén belül maradva is mintha a népi lírának az egyszerűre, rusztikusra törekvésére rímelne: „A hang félreérthetetlen, keresetlen és közvetlen. Egyenesen hozzád szól, mint a házigazda... elmélyedésében is magyarosan tárgyias... vétkezéssel indul. Vétkezésével... a babitsi díszeknek, szalagoknak, csokroknak, hajdani volánoknak... elveti régi fegyvereit... Látni a lélek elsőbbségét... szinte érdesen anyagszerű... A valóság valóság marad, és valóságosan él benne a költő is. Csirke-ólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilalásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük... Állandó, szinte szomjas kapcsolat a valósággal.” Az észrevételek megalapozottak. Túlzás talán csak abban van, hogy Illyés nem bír betelni a valóság-közeliség tüneteinek sorolásával, s így egyoldalúvá válik a babitsi realizmus apoteózisa. Ez a Babits már-már jobban hasonlít Illyésre, mint önmagára. Ez a portré évtizedek múltán csak annyiban változott, hogy a rajzoló az időközben rákérgesedett negatív sztereotípiáktól igyekezett megszabadítani Babits alakját. Ezáltal levetkőzte udvarló jellegét, megnemesült, fontos funkciót kapott. A fiataloknak tényleg meg kellett megmagyaráznia, hogy a pályakezdő Babits „elefántcsonttornya” „kezdetben a lázadás fellegvára volt”, majd pedig az első világháború „eseményei ezt a maga
