Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Tverdota György: Babits és Illyés kapcsolata
Tverdota György* Babits és Illyés kapcsolata 53 avantgárd hanyatlása után, jócskán megváltozott. A megújult modernség, ahogy Babits már 1925-ös Új klasszicizmus felé című tanulmányában megfogalmazta, hagyományőrző jellegű volt, azaz a legkorszerűbb gondolkodást összeegyeztethetőnek tartotta a tradíciók tiszteletben tartásával. Az iránymódosításhoz hozzátartozott azoknak az erőknek az integrálása vagy legalább szövetségbe tömörítése, amelyek az így megteremthetőnek vélt egyetemesség kialakításának zálogát jelentették. Babits a legteljesebb tudatossággal fogalmazta meg az indulás helyzetét, s az ebben a szituációban célszerű cselekvés programját, például a Baloldal és nyugatosság című írásában: „Minden tradicionálizmus rokonszenvesebb az epigonizmusnál. Tanulj legalább a divat pszichológiájából, mely visszatér a régihez, de megveti a tavalyit! Vajha legalább a régihez térnénk vissza! Legnagyobb rokonszenvem kíséri azokat az írókat, akik - mint pár újabb lírikusunk - népi kultúránk mélyeiből merítnek frissülést, ahonnan már egyszer (az Arany és Petőfi korában) megüdült költészetünk... a kor tekintete országunkban, friss izgalommal fordul a parasztszfinx felé, s a népi származású költők lelkében új indulatok és álmok lobogtatják azt a lángot, mely már Petőfiben is égett.” Babits és Móricz Nyugatja tehát a népi irodalom felé nyitotta meg a kapuit. Az új nemzedéknek ettől a különítményétől várta a megújító, megfiatalító vérátömlesztést vagy legalább injekciót. A népiek éppúgy tradicionálisták voltak, mint ő maga is, csak éppen más hagyományokhoz nyúltak vissza. Éppúgy a kor kérdéseire kívántak válaszolni, csak éppen ezeket „nemzeti sorskérdések”-ként fogalmazták meg. Éppúgy a neobarokk társadalom mostohagyermekei, botcsinálta ellenzékiek voltak, mint a modernség idősebb nemzedékének tagjai. Együttes csapatként, új nemzedék gyanánt üdvözölte őket a Nyugat szerkesztője az általa szerkesztett, 1932-ben megjelent Új Anthológia előszavában. Ez volt az a kapu, amelyen Illyés kényelmesen besétálhatott a Nyugatba. Csakhogy nem mind arany, ami népi. A Baloldal és nyugatosságbíin Babits megtette ugyanazt a distinkciót népi és népi között, amellyel már a Sértő Kálmánról és Radnótiról írott kritikájában is találkoztunk: „van egy másik veszély is, amelytől csak azok menekülhetnek, akik, bár a paraszti földbe nyomva gyökerük, szellemük lombjait tágabb emberség s magasabb kultúra egébe tudják fölemelni. Ez volt Arany és Petőfi útja; s úgy érezzük, ez lesz új költőgenerációnk pár legjobbjáé is (Erdélyi Józsefé és Illyés Gyuláé). Paradox kifejezve: a népies csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha nem marad népies; ha a nép nem cél, hanem forrás - s máskülönben a népies költő marad népköltő, azaz osztályköltő.” Babits tehát kinyitotta a Nyugat kapuját, de őrként, a költészeti rovat éber vigyázójaként csak azokat engedte át a tű fokán, akik hajlandónak mutatkoztak túlemelkedni a paraszti osztályköltészeten, akik vállalták az egyetemesség
