Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Heilmann József: Babits Mihály hazafogalmának főbb ismérvei a Hazám! című verse alapján
62 Úi Dunatáj • 2009. március A költő számára Európa „a nagyobbik haza”, a tágabb értelemben vett földrajzi és kulturális környezet, az európai civilizáció és kultúra szülőföldje. A magasból, madártávlatból szemléli a lélek Európát, ahogy a szülővárost, Szekszárdot is. A szakaszban feltűnnek Babits utazásainak helyszínei, motívumai, úgy mint városok tornyai, a Mont Blanc csúcsa, a narancsfás tengerpart, Róma és Avignon városa. A (...) Tornyok szálltak, / Mont Blanc süllyed, narancsfák kínáltak másfél sor térbeli ellentéteit (a szálltak-süllyedt igék között, ill. a hegycsúcs és sík tengerpart, a magas és mély képzete között) a hangulati, színbeli ellenpontozás, a hófödte fehér hegycsúcs és narancs színbeli ellentéte egészíti ki, hogy egy újabb, immár átvittebb értelmű ellentéttel, mely a néplélek, a népek karakterére vonatkozik, hármassá bővüljön. A láttam népet, mordat és vidámat értelmező jelzős mellérendelő szerkezete már jelzi, hogy a költői szemlélet a külső látványelemekből kiindulva fokozatosan halad a belső, lelki tartalmak felé, és a 6-7-8. sor két szemléletes hasonlatában, az ifjúkorra, az ősökre, a tolnai tájra asszociálva („Rómát fiús tisztelettel jártam, / mintha őseim várossá volna / és Avignon nevetett, mint Tolna”) Babits egyre bensőségesebbé, meghittebbé teszi Európa-élményét. Ebben a befele haladó és egyre mélyülő költői ábrázolásban a külső tájelemeket messze magunk mögött hagyva jutunk el a legbensőbb pontig, a lélekig. Ahogy „az igazi haza” Babits számára nem területet, rögöt, hanem elsősorban lelkiséget jelent, úgy Európa-élményében is - szinte parallel módon - ez a szemlélet jut kifejezésre. A „magát-tépő”, önsors rontó Európa Babits számára (földrajzi) sokszínűségével együtt - erkölcsi-kulturális értelemben - „mint maga a lélek, oszthatatlan”: és egy lélek font he néptől népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek egy ország végtül-végig magát-tépő hazám: Európa. A fájdalmas, panaszos költői hang tovább erősödik a következő szakaszban, melyben az egész glóbuszra és még azon is túlra kiterjeszti a költő, a lélek szemlélődését. „A költő, a lélek - fantáziával megelőzve az űrhajózás korát - a földgolyót is túlröpüli. Babitsnak e végső távlatból is a háború fáj legjobban: „hibbant Robinsonok bambán ölik egymást” a „zord Űrbe” zárt kis szigeten, míg az ő lelke az ismeretlen messzeségből remél valami megváltó sugarat” (Kardos, 1983:347), mely úgy jön, dallal és reménnyel, / mint dús hajó vén Robinsonokhoz. A távlat nem tágítható tovább, s az űr ridegéből menekülő költői lélek visszatér a Földre. Szembetűnő a párhuzam Madách Tragédiájának tizenharmadik színének jelenetével: ahogy Madách Ádámja a „...vezess földemre vissza, / Hol oly sokat csa-
