Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Vilcsek Béla: A jelen(lét) embere
44 Új Dunatáj • 2009. március Vilcsek Béla A JELEN(LÉT) EMBERE Turczi Istvánról Turczi István pályájának alakulástörténetét, de teljes életútját és műveinek fogadtatását is mindenekelőtt a végletek jellemzik. Pontosabban fogalmazva: a végletek egységessége. Napjaink irodalmában kevesen vannak, akikről végletességnek és tudatosságnak ez az egysége ilyen módon elmondható. Turczi István annak a mai magyar irodalom derékhadát jelentő generációnak az egyik legmeghatározóbb egyénisége, amelynek képviselői az ötvenes években (többnyire annak a közepe és a vége tájékán) születtek, egyetemi vagy főiskolai tanulmányaikat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, tehát az újabb kori magyar irodalom nagy válság-váltás szituációjának időszakában kezdték, első köteteik szinte kivétel nélkül a nyolcvanas évek elején vagy még inkább annak közepén jelentek, jelenhettek meg. Nagy valószínűséggel az övék az utolsó olyan nemzedék, amely még hitt, hihetett az irodalom társadalomalakító, életjobbító hatásában s amely az írói hivatást mint feltétlenül követendő, kivételes életcélt jelölte, jelölhette meg a maga számára. A kortársi irodalom által kínált példákat és utakat követhetetlennek, az adott intézményes kereteket szűkösnek ítélte meg, mert - első szószólójuk és névadójuk, Zalán Tibor 1979-es elhíresült, Arctalan nemzedék című röpiratát idézve - „ennek a kornak nincsenek, nem lehetnek - egyelőre - hirtelen fölbukkant üstökösei. Csak lezárt életművei vannak. Nagyok, bezárultak, követhetetlenek. A halál zárta le Jékely, Erdélyi, Sinka, Simon, Kassák, Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos, Pilinszky János életművét. Zártak, követhetetlenek. A kialakultságban, beállottságban tekintem lezártnak Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc költészetét. Sőt, a vers abszurdumáig elmerészkedő verstagadó Tandori is eljutott lehetőségei határaiig. Zártak, követhetetlenek.” (= FASÍRT avagy viták a „fiatal irodalomról”, JAK füzetek I, Budapest, 1982.) Az új nyelvi magatartás kialakítására törekvő fiatal művészek körében a nyolcvanas évek legelején elemi erővel tör felszínre a folyamatok alakításában való részvételnek s azzal párhuzamosan a jelen levésnek és a meglévőtől való (el)különböződésnek a vágya. A budapesti bölcsészkaron újraindítják a jelenlét című irodalmi-művészeti periodikát, antológiákat szerkesztenek, alkotóköröket szerveznek, az avantgárd folyóirat, a párizsi Magyar Műhely szerkesztőivel teremtenek, akkoriban nem kis veszéllyel járó kapcsolatot. Saját alkotói törekvéseiket is kezdetben az úgynevezett kiáltás- és jeltípusú avantgárd különféle formáinak követése jellemzi; a lényeg: a meglévővel va