Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 4. szám - Kelemen Elemér: Heinrich Rudolf élete és munkássága

86

Új Dunatáj • 2009. december

a belső tartásban egyaránt megnyilvánuló elegancia és az a belülről sugárzó tekintély, amely tanítványai és tanártársai számára is mértéket és arányt jelentett. (Itt jut eszembe egy apró, ám jellemző epizód. Második és harmadik osztályos koromban az iskola DISZ-titkára voltam. „Hivatalos” kapcsolatunk nélkülözött minden korabeli aszimmetriát, mindvégig a korrekt diák-tanár-viszony keretei között mozgott. Egy alkalommal - óraközi szünetben - behivatott az irodájába, kimutatott az udvari vécére, amely hatalmas füstfelhőbe burkolózott, és megjegyezte: „figyelmeztesd barátaidat, hogy ne ilyen feltűnően csinálják!”)

Talán nem hat szerénytelenségnek, ha - nagy tisztelettel - felidézek egy-két epizódot „kollegiális” kapcsolatunkból is.

Egyetemi éveim alatt rendszeres látogatója voltam „egykori iskolámnak”. Ilyenkor mindig bekopogtattam hozzá, s jó néhány alkalommal hosszasan elbeszélgettünk a világ és a közös szakma dolgairól. Felnőttként, jövendő kollégaként kezelt, diákéveink számos „titkára” kaptam tőle magyarázatot. Emlékszem, milyen őszinte örömmel hallgatta Bóka László professzorom üzenetét, aki - megtudván egy kollokvium során, hogy tamási diák voltam - szívélyes üdvözletét küldte „képzőművész barátjának”, és melegen érdeklődött életéről és munkájáról.

Aztán - bizonyára nem volt ez véletlen - ő volt pályakezdésem első „tanári érettségi vizsgájának” vizsgaelnöke a dombóvári Apáczai Csere János Gimnáziumban. Az elfogódottság és az izgalom természetes és érthető zavarán bölcs tapintata segített át, és szavak nélkül is érezhettem, hogy kollégájává fogadott. Tanárrá, pedagógussá válásom ünnepi pillanatai voltak ezek, hasonlatosak ahhoz az élményhez, amelyet első szakfelügyelőim, Biró János és Kolta László óralátogatásai jelentettek számomra az első években.

A KÉPZŐMŰVÉSZ

Nem vagyok szakember, még kevésbé „műítész”, így amit elmondhatok, néhány keresetlen szó csupán egy laikus szemlélődőtől arról, hogy mi az, ami megragadott és mai s megragad alkotásaiban.

A festményeken megidézett dunántúli táj, a tamási vidék, a szoborrá formált - sokunknak ismerős - alakok és emberarcok az otthonosság, a derű, a megnyugvás, a béke hangulatát hordozzák és közvetítik számomra.

Eltűnődhetünk rajta, mi is ez valójában. A beletörődés, a megnyugvás, netán a menekülés és a kompenzáció keserédes, idillbe burkolózó hangulata csupán, - a száműzött Ovidius Tomi-béli, játszva a szóval: Tamás-i üzenetei? Vagy - és meggyőződésem ezt mondatja - a reneszánsz embernek, az „uomo universale”-nak a teljes-