Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
60 Új Dunatáj • 2009. december rint az olvasó feladata, lesznek a valódi „kiváltói” ennek a meghatottságnak, vagyis a szöveg az elbeszélés közben azoktól az elsődleges jelentésektől távolodik el, melyek metaforikus jelentésvonatkozásainak nyomon követésére felhív. Azt is mondhatnánk, az elbeszélő a saját maga elbeszélte történet felett érez meghatottságot, vagyis így tulajdonképpen annak befogadójává, olvasóvá vált, mely két funkciót a szöveg immár nem különíti el egymástól. Ezeket az összekötéseket sokszor maga az elbeszélő hozza létre, így az újbóli előfordulást az olvasó nem egyszerűen rekurrenciaként31 érzékeli, hanem már az azonos motívum jelentéstágító visszatéréseként. így például a „[...] visszakapja a szeme világát - nem is azt: az egész világot” anaklázis úgy ismétlődik az „[...] egy Világmindenség reszket eléje a teremtés e végzetes perceiben, a bibliai szózattal: »legyen világosság«” mondatban, hogy az (irodalom)történetileg (is) motivált jelentést explicite is a világ teremtésének bibliai történetével hozza összefüggésbe. A novella tágabb kontextusában (leginkább a művész-orvos-párhuzamban, akihez a világgal asszociált fény elhozatalának képessége rendelődik hozzá a szövegben) ez az új világot teremtő műalkotás képzetéhez kapcsolódik, melyet a már idézett költészettechnikai reflexió készít elő. Vagyis azt, hogy a „világ” szópár mely tagját kellene szó szerint és melyiket metaforikusán érteni, nemcsak a történeti kódoltság okán volna nehéz megmondani, hanem azért is, mert a jelentés kontextuális megalkotottságán túl itt éppen a szópár másik tagjával való szembesítés lesz a metaforika alapja. Mivel pedig a metaforika nem csak a szavak szintjét, de a jelenetezést és az elbeszélő diskurzusát is a hatókörébe vonja, a világ szó tekinthető akár a szöveg gyökérmetaforájának,32 mely nyelvtörténeti, irodalomtörténeti és kultúrtörtörténeti diskurzusokban referencializálódik (a ricoeur-i értelemben, vagyis oly módon, hogy azt létrehozni az olvasásnak mint értelmezésnek lesz a feladata). Hogy ez mi módon történik, persze továbbra is kérdés marad. A szöveg felütése a fény beáramlását tematizálja. Az ablakon beömlő fény képileg is továbbíródik a második bekezdésben („fényszórókkal bombázott színpadon”), mely bekezdés hasonlatának33 várakozás motívuma epikai folytonosságot teremt a novellabeli történet (a cselekmény) kezdetével,34 és egyben a később belépő orvoshoz már itt hozzárendeli azt az attribútumot, melyet később többször is az elbeszélés tárgyává tesz.35 A következő bekezdés világ szavának szövegbeli jelentése („Világtalan.”) ugyan még egyértelműen a látás elvesztésére korlátozódik az elbeszélő diskurzusában („Mindkét szemére vak.”), a betegség történetét a műtét célja felől előszámláló mondat már, mintegy az alaki hasonlóság implikálta reflexióként, a látás elvesztését a világtól való különállás metaforájaként értelmezi. („[...] visszakapja a szeme vilá-
