Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
Finta Gábor • Hályogolás 61 gát - nem is azt: az egész világot melyet másfél éve elvesztett”). Vagyis a szöveg itt metaforikusán azt teszi, amit később az elbeszélő a már említett rímtechnikai hasonlatban reflektál („két rímhez egy harmadikat talál”, vagyis a hangzás szövegszervező elv lesz). A várakozás és remény izgalmától türelmetlen beteget kívülről leíró elbeszélői helyzet ugyan a betegtől független, rá irányuló nézőpontot sejtet („izgatottnak látszik”), a „szeme világát” - „az egész világot” gradációja azonban a személyes tapasztalatot is odaérthetővé teszi.36 Akárhogy is, annyi bizonyosnak látszik, hogy a szemantikai összetartozást a szöveg a későbbiekben többször megerősíti. A világosság eljövetelét, a fény újbóli befogadását pedig nemcsak a megidézett nyelv- és irodalomtörténeti emlék („világnak világa”), hanem a mindkettőhöz fűződő viszony közös mozzanata, a várakozás gyermeki izgalma kapcsolja össze a karácsonnyal - az elbeszélő reflexiójában. A Kosztolányi-szöveg elbeszélője tehát, akár Mikszáthé, több alkalommal „kiszól” a szövegből, azonban a kiszólások funkciója már nem a szöveg értelmének magyarázata, nem a szöveg közvetítette jelentést fejtik meg, hanem együttalkotásra hívnak fel. A jelentésalkotás pedig nem valamely egyedi szerzői kompetencia érvényesítésének lesz a függvénye, vagyis a szöveg megalkotásának feladata (részben) az íróról az olvasóra helyeződik át. Mivel azonban a kapcsolatokat a már látott módon sokszor maga az elbeszélő hozza létre a maga reflexióiban, azt nem mondhatjuk, hogy ne kísérelné meg a szöveg tropológiai mozgását uralma alatt tartani. Eközben azonban az a hatás, melyről az elbeszélő a szöveg végén beszámol, azt feltételezi, hogy nem a szövegen kívül állónak, a szöveg urának tekinti magát, hanem olyasvalakinek, akit a szöveg maga is alkot. Vagyis a Kosztolányi-novella épp a Mikszáth szövegének romantikus örökségével száll vitába. Nem lehetetlen tehát a két szöveget együtt olvasni, viszonyukat azonban talán leginkább az jellemzi, amit az irodalomtudományban általában az intertextualitás szóval szokás leírni. Annál is inkább, mert közel sem bizonyos, hogy Kosztolányi szövege „ugyanannak” a hályogkovácsnak a történetét idézi fel, hiszen a kovács szegedi, Mikszáthéról pedig nem tudjuk ugyan, hova valósi, az útvonala alapján azonban valószínűleg Észak-Magyarországról érkezett. A két elbeszélő ugyanakkor olyan, részleteiben másként, de mindkettejük számára ismert anekdotát szólaltat meg, mely a szövegek saját diskurzusaiban eltérő válaszokat provokál, ami azt mutatja, hogy ezek tradícióhoz való viszonya más, vagyis, ami a két szöveget leginkább összeköti, az elbeszélői hagyomány, melyet mindkét szöveg másként sajátít át.
