Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
14 Új Dunatáj • 2009. március hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelen megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel eladott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben fölfölbukkanó, az akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztet ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egykét megengedve. A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré: „A liturgiái tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az aszszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját - de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...” A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelemes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie. Bálint Tamás messze nem sikertelenül keresi hangját, szerepeket próbál, bevált versformákat igazít „félre”, torzít, vesz föl olyan pózt, mintha a chanson-kabarédal megszólítás-alakzatait hinné önmaga be/elfogadtatása biztosítékának; a kissé kacifántos című kötet, a szintén 2007-es kiadású A pap leánya, birtokostul elsőrendben éppen ezért a maga helyét keresi a XXI. század költői ajánlatai között. Ennek következménye, hogy nem egyetlen hangja van, hanem a hangkeresésnek viszonylag széles a skálája. Akad köztük olyan, amely semmiképpen nem talál ahhoz a poétái alkathoz, amely a legjobb versekből kitetszik, ilyenkor toldalékszavak, verstani hibák csúsznak
