Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
Fried István • Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai 15 be, az akartság átüt a szövegen. A legjobbnak tűnő versek (s ilyen jónéhány akad) egy visszafogott, legalábbis visszafogottnak látszani akaró, körül- és messzetekintő verselőt hoznak színre, aki szerelmi álmait a triviálistól és a fenségestől nagyjában-egészében egyenlő távolságban képes tartani, jóllehet képkincse egyként merít a triviálisból és a fenségesből. A De működött a csengő? verscím kérdésre életkép válaszol. Olyan, amely a hang- és színhatásokkal jelez környezetet, „furcsa emberek”kel a létezés kontextusát, hogy aztán a vers második egysége cáfolatául szolgáljon az elsőnek, semmi sincs úgy, ahogy a vers első soraiban körvonalazódik. Az egész csak „hangulat”, ugyanakkor cáfolata a világ csak hangulat XIX. századi poézisének. A derű hangjai-színei illúziók, a lecsupaszított létezés ellenpólusa a képzelgésnek. A vers csattanója akár József Attila-reminiszcenciát ébreszthetne, a vers végére illesztése visszafelé hitelesíti a versben végig bújkáló groteszket: „nincs rádióm, utálom a vágott virágot, a ház lakatlanul áll már évek óta, és Te sem tudsz olvasni, de a postást ez sem akadályozta meg, hogy jó reggelt köszönjön.” Elképzelhető, hogy ennek a valóban csöndes költészetnek ma nemigen jut ki nagyon nagy népszerűség. Annál inkább becsülendő, hogy még a személyes líra, az én-létesítés kétsége sem a pátoszt vonzza e kötetben. Lássunk erre is példát! A hagya... elharapott szavával címet alkotó vers, amelynek megszólítottja (cikluskezdő vers, így még nem körvonalazódhat a beszélő és a partner, s még az is feltételezhető, hogy az egyes szám első személyű beszélő önmagához szól, önmagával vitatja meg helyzetének adottságait, mutatja meg elképzelt vagy valós sebeit, sértődéseit) ismeretlen; de körvonalazatlan a helyzet is: allegorikus vagy egyszerűen leíró verset tartunk a kezünkben? A részletező első versszakhoz képest elbizonytalanít a második, a „lázas ámulat” kétségeket ébreszt, lezajlott-e az első szakasz történése, úgy zajlott-e le, akkor, ha a második szakaszba beiktatott, szakaszzáró természeti kép nem hajlítaná át a verset a bizonytalanba, hogy aztán a harmadik versszakból meglepő tudósítás bontakozzék ki, a vers a versről szól, éppen íródik a vers: Soraim olvastán, ne szűrd betűim, a zár vagy kulcsa nem lapul a szóban, s feléd is jönnek a határ gyepűin, azonban...
