Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Komáromi Gabriella: Tájélmény családfával :"Részlet egy készülő Lázár Ervin-monográfiából"
Komáromi Gabriella • Tájélmény családfával 45 zám szelídült. - írta. Ismertem minden kanyarulatát, horpadását, a szélén őrködő fákat, bokrokat. Az út akkor már a szűkebb hazához tartozott.”24 A falu még nem. Naplójában e mellett az út mellett képzelt végső nyughelyét magának. „Hol legyek eltemetve? - latolgatta. (...) A Nagyszederfa alatt? Nem. A Nagyszederfa baljóslatú. (...) Akkor lennék jó író, ha meg tudnám fejteni, miért, miért éppen a Rácegres és Lőrinc közötti területen, az úttól jó kőhajtásnyira találtam meg a helyet. (...) A kicsi emelkedőtől (...) balra a szántóföld közepén titkos sírban szeretnék nyugodni.”25 Ott, ahol ma napraforgók állnak sorfalat, és nemsokára elkanyarodik az út a Nagyszederfa felé. - De másféle utak is fontosak e tájon. Alsórácegresről a horgos Kisszékelyre visz, ahol egy régi parasztház majdan Lázár Ervin második otthona lesz; Sárszentlőrincről pedig Uzdra, Borjádra vezet az út, ahol hajdan az a bizonyos „négyökrös szekér ballagott”. De nem esik innen messze Görbő sem. Kész irodalmi topográfia! S akár mindez már gyerekkori élmény is. Illyés A puszták népében így írt erről: „Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám ég a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándorkereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezetten boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött, föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig élt itt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba: Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik más Szentlőrincen... hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött.”26 Lázár írásaiban ez igy jelenik meg: „(...) nagyobbacskán már azt is tudtam, hogy Felsőrácegresen született Illyés Gyula, hogy Petőfi Sárszentlőrincen járt iskolába, Vörösmarty Görbőn írta a Zalán futása előhangját. Megyek az Űzd és Borjád közötti úton. Bizony négy ökör lassacskán ballag rajta szekérrel. Csillagos odafönn az ég, és egy ifjú pár csillagot választ magának. A felsőrácegresi iskolában a tanító bácsi verset olvas az öreg béresről, s mi büszkén ülünk az összefarigcsált hosszú padokban, akár mi írtuk volna azt a verset. S aztán állok a görbői kúria mellett, az idős hölgy egy ősöreg fenyőre mutat, látja kérgén ezt a vésetet? Igen, látom, dudoros vastag forradás. Ez a monogramja. V. M. Ő maga véste bele.”27 De vajon kettőjüket - Illyést és Lázárt - összekötötte-e valamiféle emberi kapcsolat azon okból, hogy földiek az irodalmi életben? Egy interjúban azt is megkérdezték tőle, nem érezte-e úgy, hogy elírták előle a szülőföldet. „Nem. - válaszolta. Egyfelől nem akarom Illyéssel összehasonlítani magam, nagy formátumú író volt, én meg egy vásári mutatványos vagyok. Nekem nagy élmény volt A puszták népének olvasása, mert a szemem előtt lévő világra irányította rá a figyelmemet. Nagyon jó író
