Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Komáromi Gabriella: Tájélmény családfával :"Részlet egy készülő Lázár Ervin-monográfiából"
Komáromi Gabriella • Tájélmény családfával 37 az élővilág, a költészet. - De nem kétséges, minden a Nagyszederfával kezdődött.”4 A Csillagmajor egyik novellájában (A remete) elmesélte a fa mitizálódásának történetét: „(...) csak beszéljen Baloghné, amit akar, tudja mindenki, hogy hibás az esze járása. Még hogy eltörött az idő! Az esze tokja törött el. Meg hogy a Nagyszederfa ezeréves. Miért nem mindjárt millió. Száz biztos megvan. De ezer?! Nincs ki annak az asszonynak a négy kereke. Baloghné azt állítja, hogy valamikor réges-régen eltörött az idő. Elszakadtak egymástól anyák, fiúk, házastársak s olyan szerelmesek, akik úgy összeillettek, mint egy törött cserépedény két darabja. Akik annyira összetartoztak, hogy nem tudtak egymás nélkül létezni. Most azért van annyi rossz házasság, mert az igazi párunk odaát maradt. A másik időben. Érted, Juliskám. Te is azért szenvedsz. Száz évekkel ezelőtt ide is eljött egy páncélba öltözött férfi, megállt a Nagyszederfa alatt, és várta a kedvesét. Valamikor megbeszélték, hogy itt találkoznak. Ki tudja, milyen hosszú ideig várt, de a lány nem jött, a páncélos vitéz meghalt. Itt feküdt évekig a fa alatt, mert nem tudták eltemetni. Egészen addig, amíg ide nem vetődött egy szent ember.” A lány sok száz év múlva érkezett a találkozóra. Évekig állt itt. Aztán meghalt. És ott feküdt a Nagyszederfa alatt. De csak sötét, holdtalan éjszakákon lehetett látni. Egyszer valaki odamerészkedett hozzá és megérintette, de mintha „tó tükrébe nyúlt volna, fodrozódni kezdett a test, s mint egy ellibbenő tükörkép, eltűnt a hullámzásban.” Tisztává, szentté kell válnia annak, aki eltemeti. Jósvai Jancsi remetének áll. Gyolcsinge lesz a lány koporsója. (Azóta kockás aukciós ingben jár.) Amikor temeti a lányt, ásója alatt páncél koppan. A lányt az ezüstpáncélos vitéz mellé fekteti. Olyan a két test, mint a csillagszóró, amikor a ketté törött „cserép” eggyé illeszkedik. A Nagyszederfa meg úgy lobogott azon az éjszakán, mint a fáklya.5 - Ugyanez a történet egy másik variációban is él a Napló lapjain. (A remete első változatát is ott találjuk.) Nyomon követhetjük a mitizálódás pillanatait. Vica néni, akinek rengeteg fekete macskája volt, már úgy adta tovább a történetet, hogy az ezüstpáncélos vitéz nem is látta a lányt közelről. „Nem mert közel menni hozzá.” Hujber Gyula később azt állítja, hogy amikor a vitéz meg akarta fogni a lányt, az „eltűnt, mintha kavics csobbant volna a vízbe.” Ezen a pusztán egyszerűen nem volt határa a fantáziának. Az ezüstpáncélos élőbb volt az élőknél. „A sisakrostélya mindig le volt ereszteve - mondta merészen Baloghné, de Szotyoriné majdnem hogy ingerülten közbevágott. - Éppen hogy nem volt! Világított a szeme, mint a drágakő, és halvány fehér arca volt, mint egy halottnak.” Várt és várt a fa alatt. Száz évig, ezer évig. A mesélők képzelete és a józansága vetélkedni kezd. „Miért nem várt a vitéz mostanáig?” - kérdezi naivan Péli Rozika.
