Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Bodnár György: A megállított idő - Juhász Ferenc 80. születésnapjára
34 ÚJ ÜUNATÁJ • 2008. DECEMBER egy rendszert alkotnak. Juhász Ferenc - egész pályáján a korfordulók nagy költőinek feladatát vállalta: amellett, hogy szűkebb világáról tudósít, a mindenség újraértelmezésében és újrafogalmazásában látja végső célját. Egységesítő közege az a stílus, amelyben a kép a mondandónak nemcsak színe és érzelmi-hangulati kiegészítője, hanem részecskéje is. Képzuhatagai láncreakciós folyamatokat sejtetnek, melyekben a kép képet szül, s ezáltal fogalmi kiegészítés nélkül is távlatot kapnak az elindító élmények. így jut el - bárhonnan indul - az összefoglaláshoz. Ennek igénye vezeti a mikroorganizmusok és a kozmosz világába is. Bőséggel áradó természettudományos fogalmai és a láthatatlan kifejezését ostromló szóösszetételei, szókreációi épp úgy szemléletének megfogalmazói, mint vissza-visszatérő gondolatai. Költői forradalmát Juhász Ferenc 1954-es Dózsa-eposzában, A tékozló országban kezdte el, amely nemcsak a szocialista rendszer hamis öntudatát provokálta, hanem az irodalmi közízlést is. A jövő kapuiban látható, hogy a költő már itt fellazítja az eposzformát. Az 1969-es Gyermekdalok pedig úgy viszonylik klasszikus mintájához, mint - tárgya - az atompusztítás utáni korcs burjánzás a görög aranykor világának gazdagságához. Ez már nem is eposz, hanem hosszúvers, amely Juhász Ferenc törekvéseit egyszerre kapcsolja a világ és a magyar költészet legnagyobb modern életműveihez. Ebben a lelassuló epika egyre szabadabban és egyre hosszabb időre adja át a helyét a katalógusnak, és a lineáris szerkezetet megszakító versbetéteknek, amelyek formáik és olykor archaikus jellegük révén tudatos kontrasztot alkotnak az egész verskompozíció szabad áramával. A hosszúvers minden művész örök vágyának kifejezője: a végtelen költői megjelenítéséért folytatott küzdelem befejezhetetlenségének a jele is. Amely akár ellenképében, a szonettben ugyancsak megnyilatkozhat. Az elmúlt ezredvég ma is élő modern költészet-felfogása azonban olyan mértékkel állítja szembe Juhász Ferenc életművét is, amely e műnem középpontját alkotó én-értelmezésekben ölt testet. Innen nézve az egész huszadik századi magyar irodalomtörténet egyetemes érvényű összképe függ attól, hogy milyen mélységben jelenik meg benne az esztetizáló klasszikus modernség után az az én-felfogás, amely magába foglalja az emberi lényeget, s egyidejűleg az egyén önmagától való elidegenedését, az én oszthatóságát és a nem-énként elgondolható létformát. S mivel mindez a nyelvhasználatban fogalmazódhat meg, ez az individuum-felfogás nem választható el a nyelv világától. A magyar modernség és irodalmi forradalom - mivel a huszadik század elején irodalmon kívüli kollektivista kánonok ellen lázadt - szorosan összekapcsolódott a szubjektivizmussal, az individuális lélek korábban kifejezetien rétegeinek bemutatásával, s előbb-utóbb újabb szemléleti forradalom elé került - annál is inkább, mert a világirodalom és egyik-másik társművészet a szubjektivista magyar
