Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 4. szám - Bitó Z. László: Éva fiai

30

Új Dunatáj • 2008. december

tett. Tátott szája mintha mondani akart volna valamit, ami semmiképpen sem lehetett biztatás, hogy igyon annak a kútnak a vizéből az, aki élni akar.- Iható vízhez kell jutnom még ma, legkésőbb holnap. Ha innen ismét kelet felé veszem utamat, hogy eleget tegyek Urunk útmutatásának, talán nem érek éltető vízhez, amíg még van bennem élet. Azok, akik elkerülték ezt a kutat, tudhatják, hol csillapíthatják szomjukat. Jobb, ha tovább követem lábuk nyomát.

így történt, hogy Káin még aznap felért egy hegysor gerincére, ahonnan letekintve olyan látvány tárult elé, amitől elállt a lélegzete. Szemének sem hitt: többször is megdörzsölte, mintha őt becsapó álmot akarna kiűzni, de ahányszor feltekintett, ugyanaz a kép tárult elébe:

A hegy gerince alatt, oly közel, hogy akár lekiálthatott, volna hozzájuk, emberek voltak. Nem egy vagy kettő, hanem sok.

Elképzelt már találkozásokat egy vagy két emberrel, és az ilyen képzeletbeli találkozást mindig boldogító élményként élte át. Sosem hitte, hogy emberek olyan sokaságára talál, amelynek látása - nagy öröme ellenére - félelemmel tölti el.

Emberek voltak, kétségtelenül. Voltak, akik kiélezett husángjaikra támaszkodtak, voltak, akik a sarkukon vagy köveken ültek, de mindegyikük mellett, kezük ügyében volt egy-egy olyan husáng, amely halálosabbnak tűnt apja vagy öccse kővel nehezített buzogányainál is.- Vadászok lehetnek - gondolta Káin -, de mire vadászhatnak ilyen sokan? - kezdte el számolni őket. Háromszor hatig és még háromig jutott el, de ekkor érkezett még egy. - Rám várnak tán? Mindenható Urunk tudtukra adta valamiképpen, hogy erre jön a gyilkos? - szorongatta torkát egy láthatatlan kéz úgy, hogy alig kapott levegőt.- Sokan vannak! Nagyon sokan. Mit tesz velem ez sok ember, ha Urunk mégis vesztemre küldött ide? Ha a vörös jelét mégsem védelmemre, hanem azért tette rám, hogy ezek az emberek tudják: a testvérgyilkos akar befogadást nyerni náluk.

A veríték akkor ütött ki rajta, amikor a távolban, a völgy ölében felfedezett sokkal több, megszámlálhatatlanul sok, igen kicsinynek tűnő alakot. Összevissza mozogtak odalent. Némelyek eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, mások meg előjöttek a rengeteg, kerekded földhalmazból. De nem hangyaboly volt az: emberek nyüzsögtek ott lent!

Félelme csak akkor csökkent valamelyest, amikor látta, hogy a többiektől kőhajításnyira pár ember hegyes husángjaikkal váj lyukakat a földbe: magvakat ültettek úgy, ahogy Káin is tette a földet művelve, csakhogy ő élesre pattintott kővel törte fel a földet - hétrét görnyedve.