Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 4. szám - András Sándor: Viszonyok

András Sándor • Viszonyok

19

vagy nem is kifordult, hanem valami összeomlott benne, és valami azt súgja, az a baj velem, velünk, azért van közöm hozzá, és most már neked is, miattam, van, mert addig nem zavart soha, hiszen nem zavart, tudod, hogy viszonyunk van egymással, addig nem, amíg ő magabiztos volt, amíg rendben volt magával, de hirtelen valamiért teljesen védtelen lett, elesett, és talán ezért lett számomra, a testemnek, ha ezért lett tényleg, probléma a mi együttlétünk, ha érted, mit akarok mondani.”

„Nem értem.”

„Akkor nem is akarod.”

„Nem lehetne erről szemtől szembe beszélni, Teri. Ez így nem lesz jó.”

„Nekem most így kell, nem menne másként, ne kérdezd, miért, nem menne, érzem. Tegnap összetalálkoztam Icával a szupermarketben, és elég rémes volt, ő is meg az egész találkozás, mert hirtelen találtam magam szembe vele az egyik sorban, a tisztítószereknél, nem is szembe, mert háttal állt nekem, amikor befordultam, de rögtön tudtam, ő az, és már a tartása meghökkentett, valahogy előre görnyedt a válla, vagy a nyakát húzta be, mintha egy kicsit összezsugorodott volna, hirtelen nem tudtam, mit tegyek, visszaforduljak menjek át egy másik sorba, de szinte önkéntelenül megszólítottam: »Ica«, csak ezt vettem észre, és már nem fordulhattam meg, pedig ő lassan fordult felém, tétován. »Szia, Teri, már láttalak az előbb, csak nem akartam odamenni hozzád, nem vagyok jól, reméltem, nem veszel észre« mosolyodott el szomorúan, »de hát észre vettél.« Elhallgatott, és én is hallgattam, és nem tudtam, mit mondjak, olyan kiszolgáltatottan állt ott, nézett rám, pedig igyekezett kihúzni magát. Mintha tudta volna, mi van közted és köztem, és elismerte volna a vereségét, de éreztem, nem tudja, mégsem úgy áll ott, nem úgy néz rám, hanem csak védtelenül, a szeméből látszott, szeretettel néz, szinte örömmel, csak távolról, nagyon távolról, nem is tudom, hogyan mondjam, elveszetten. Valami megsajdult bennem, amíg így néztük egymást, és ez a sajdulás az, amit most is érzek, amikor rá gondolok, és amiért azt gondolom, sejtem, hogy az ő változása érintett meg engem, az ő belső szomorúsága, magárahagyottsága, az hatott rám, dermesztett meg, bénította meg a testem, azért záródott be, zárt be engem előled, előtted, és azért nem akartam ezt szemtől szembe mondani neked, mert mintha féltem volna, nem lennék képes rá, meg se tudnék szólalni, ilyesmiről, magamról, a legbensőmről nem, pedig, Rudi, miért is lenne a testem a legbensőbb, a szégyenkezés a test dolga lenne?, mert igen, a szégyenkezés, az elbújni-akarás, az eltűnés-inger annyira testi, a testi-valómé, pedig az lehetetlen, a szememmel láttam őt, de nem a szemem tudta, amit tudott, látta, amit látott, a szemem, a két szemem nem szégyenkezhet, nem mérheti fel a helyzetet, Ica szomorúságát, kiszolgáltatottságát, elveszettségét, ilyesmit csak a lélek érezhet, mérhet fel, igaz, a lélek nem az agy, akkor