Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 4. szám - András Sándor: Viszonyok

20

Új Dunatáj • 2008. december

mégiscsak a testem, a testemben szégyenkeztem, éreztem őt, és csak gondolom, mit éreztem, mi az, amit érzek, nem fordítva, nem azt érzem, amit gondolok, igen, Rudi, az a pillantás, az, amit mondott ott, de előtte a pillantás, a tétova felém-fordulás közben, az sokkolt, az a sokk eleven még bennem, és amíg eleven, érzem, nem tudok rád nézni, nem bírnám el, hogy hozzám érj, akárcsak a pillantásoddal is, bújnom kell előled, magam elől, és őelőle is, tudom, már nem bírnék hallgatni, se beszélni rólunk, rólunk neki, magamról, mert most már kellene, és hidd el, most is fojtogat a szégyen, és nem tudom, nem értem igazán, miért most, miért nem korábban, pedig tudom, hiszen mondtam neked előbb, és mégis érthetetlen az egész, igen, éppen az egész az érthetetlen, ami történt és történik, mert ez a szörnyű, történik most is, és sejtelmem sincs, hogy meddig tart ez a most. Ki vagyok szolgáltatva és nem is tudom, kinek: neki, magamnak, magam magamnak, vagy talán, Rudi, a mi kapcsolatunknak, annak, ami történt köztünk és velünk, fáj is, rettent is a zsigereimben, szüntelen sajdulok, ha rád gondolok, ha őrá, és ezért, gondolom ezért görcsöltem be előled, menekültem tőled, hozzád bújva is bújnék előled, nem vagyok ura magamnak, pedig vágyom rád most is, szeretlek, de valahogyan meghasadt bennem a vágy, és ami vinne feléd, menekülne előled, az taszít, ami visz, és nem tudom, mit tegyek, meddig tart ez az átok, vagy büntetés?, vagy csak kataklizma, lelki vihar, ami átcsap a testre? Még azt se tudom, hogy tudok annyira fesztelen lenni, hogy olyan bedobással taníthassak, amikor belépek az osztályterembe, mint eddig.”

„Teri, mindezzel most hogy menjek haza?”

„El kellett mondanom, Rudi. Valamit mondanom kellett neked, hogy értsed, mi van velem, hiszen a bajom a tiéd is, téged is érint, ami engem, és nem is lett volna más, akinek mondhattam volna, akihez fordulhattam volna, beszélnem pedig kellett, kell, mert azt sem értem, amit értek, és ha beszélek, akkor talán rájövök valamire, találok megoldást, megkönnyebbülést, de mindenek előtt neked kellett elmondanom úgyis, te vagy, akihez leginkább fordulhatok, akiben leginkább megbízhatok, akit szeretek most is, így is, kificamodva.”