Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 4. szám - András Sándor: Viszonyok

18

ÜJ DüNATÁJ • 2008. DECEMBER

nagyon nagy baj, nekem, nem egyszerű kis rejtély. Úgy vagyok most is, mint akkor, akkor, amikor fel kellett öltöznöm értetlenül, megzavarodva, és érted is fájva, figyelsz

r -1»

meg?

„Igyekszem.”

„Ica...”

„De mi köze van mindennek Icához? Már kérdezni akartam, mért hoztad szóba, csak nem tudtam közbevágni.”

„Siralmas az egész. Nem tudom. Csak nem jut semmi más az eszembe, buta vagyok, talán csak buta, de tudod, amikor kezdődött köztünk az egész, Ica még tanított, persze, hogy tudod, és amikor otthagyta a tanítást elment dolgozni a bankba, mert azt mondta, elege van a tanításból, nem bírja a kölyköket, nem bír bánni velük, ami nehéz is, tudom, szóval amikor elment a bankba, nem történt semmi, miköztünk, minden ment tovább, mint addig. Te bírtad, nem tudom, hogyan, de bírtad és igen, én is, minden színlelés nélkül voltam és maradtam barátnő, amit persze nem értek, sohasem értettem, hogyan nem színleltem, amikor persze mégis, már hogyan is ne, hiszen veled, és ha rólad volt szó, mintha alig ismernélek, ment az egész, mint egy betanult játék, pedig csak úgy magától, természetesen, olykor ámultam is magamon, de most, Rudi, most talán nem megy, nem menne, és azért van minden, bennem, a testemben, talán azért, ő miatta, Jézusom, nem tudom, hogyan van.”

„Miatta? Hirtelen feltámadt a nem is tudom, mi, de miért most?”

„Nem tudok rájönni, hidd el, nem, de hidd el azt is, hogy arra kell gondolnom, az hat rám most, hogy annyira odavan, tudom, mert mondja, az a bankrablás, az tett be neki és azóta nem tud rendbe jönni magával.”

„Nézd, mondta, hogy nagyon megrázta a dolog, és tudom, hogy igen, mert furcsa lett, de neked mi közöd hozzá? Mi köze hozzánk? Igazán nem értem.”

„Rudi, esküszöm, én se. És amúgy is már egy ideje, három hete?, több is?, hogy az a bankrablás történt, és pont őnála, tőle követelte az az alak a pénzt, és értem, hogy megrettent, amikor az ráfogta a pisztolyt, én is, biztos megrettentem volna, de az elmúlik, mint a hidegrázás, de őt nem is az dúlja fel, ma is még az, és nem értem, miért, hogy odaadta a pénzt, az teszi tönkre. Engem az ijedtség ölne, de aztán megráznám magam, mint a vízből kijövő kutya, kiráznám magamból az egészet, maradna egy rossz álom, az se sokáig, amennyire ismerem magam, mint a fogfájás, tudom, volt, szörnyen fájt, de már nem érzek semmit, mintha nem is én lettem volna, és igen nem is én voltam, hiszen most nem fáj, nekem most nem, fejemben a nagy nemfáj uralkodik. De őt valamiért teljesen kifordította magából, ami történt, hogy odaadta a pénzt, dehát mit is tehetett volna, nem tudom, miért fordult ki úgy magából, de kifordult,