Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Szigeti Lajos Sándor: "De én Uram bakád én hol vagyok?" (Emberiség az Ablaknégyszögben: Baka István szikár alakjai)
Szigeti Lajos Sándor • „De én Uram bakád én hol vagyok’ 95 tenkáromlássá: „Körömpiszoknyi földünk s e piszokba / Amely fölött körmöd lerágott holdja / Fénylik vetünk és aratunk is rögtön / Hogy meg ne lásd hasznunk lehet belőle”. A harmadik szegmentum utalásrendszere az özönvíz ősi mitikus motívumát idézi meg, amely ott van már a Gilgames-eposzban, az indiai és a görög mitológiában is, ahol Deukalion és felesége (Pürrha) élik túl a pusztító vizet, míg a bibliai történetben Noé és családja. E mondák többségében hajók mentik meg az emberiséget a pusztulástól s a középkorban magát az egyházat is ábrázolták megmentő hajóként (Bakánál ez is csak egy bárka!), a katasztrófáról szóló történet annak mitikus szimbóluma, hogy az emberiség állandóan ki van téve a természeti tragédiák fenyegetésének, illetve ez egyúttal az ember bűnének bevallása, melyért Isten büntet, hogy végül mégis megbocsásson. Bakánál azonban az ószövetségi történet is deformálódik: nem bűn és büntetés kettősét, hanem Isten közönyösségét és az ember mindenkori Isten elleni lázadását, Isten előtti meg nem hunyászkodása, kölcsönös egymást lenéző magatartása formálódik meg Yorick szavaiban: „Mert mint mi rád úgy köpnél rá a földre / Meg is tetted már Vízözön-alakban / S mi úszhattunk a mocskos-barna habban / Bárkánkra oly sebtében felpakolva / Egy listára került az eb s a bolha / De mégis mindig volt egy Ararát / S nem csókolgattuk zsarnokunk farát”. Baka megközelítésében tehát az emberiség megmentése sem bűnbocsánatként, nem az úr ajándékaként jelenik meg, hanem mint ami az isteni akarattól függetlenül adott/adatott az embernek. A tudatos cselekvés vállalását, az Isten közönyösségével szembeni szükségszerűnek, törvényszerűnek látszó életforma kialakítását mutatja be, történetet alakítva a (valójában) negatív szubjektumként megjelenő embernek, a hamis életnek, amelyért - ha bűnnek tekinti - az Úrnak kell(ene) felelnie: „Szőlőt ültettünk inkább hegy tövén / Lerészegedtünk s asszonyunk ölén / Alusszuk át azóta éjszakáink / Mit bánva Ábelt és mit bánva Káint”. Ádám és Éva gyermekeit: a Megváltó, a „jó pásztor” előképének tekintett ártatlan áldozatot és a testvérgyilkost sem azért említi Yorick, mintha az ősbűnökben bűntudatának okát keresné, hanem sokkal inkább azért, hogy a korábban látottakhoz hasonlóan itt is felelősségre vonhassa Istent: „Az ősökért ne hidd hogy az felel / Ki nyíltan él s nem felhő rejti el / Mint téged és hitvány üzelmeid”. Ez már valóban istenkáromlás, de oly módon, hogy épp e káromlásból derül ki, hogy az ember az, aki legalább nem bújik el tettei mögé, aki - szabadságát is bizonyítva - vállalja adott létét, szemben az Úrral, akit felelőtlen negatív szubjektumnak mond. (Hogy mennyire elszakad a versbeszéd már nem csak a szakrálistól, de még a profántól is, hogy vulgarizálódik, azt leginkább akkor látjuk, ha felidézzük ismét Dsidát, akinél szintén találkozunk a szent és a profán kettősségével, hitbéli kételyekkel, mint ahogy például hasonló szkepszist, némi önigazolást is sugalló iróniát olvashatunk ki
