Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Szigeti Lajos Sándor: "De én Uram bakád én hol vagyok?" (Emberiség az Ablaknégyszögben: Baka István szikár alakjai)
1 Szigeti Lajos Sándor • „De én Uram bakád én hol vagyok’ 79 leltetése azonban itt sem marad el, a „Tarts meg - a Semmibe ne ússzam” felkiáltás egyszerre idzi fel ugyanis a késői József Attila-verseket, a Talán eltűnők hirtelen teljes megsemmisülés-képzetét ugyanúgy, mint a Bukj föl az árból különös zsoltárosságát: „Ijessz meg engem, istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.” E késői József Attila-versek egymásra olvastatása által a Szárszói töredék „így terjeszti ki a hazátlanság, a haza által megtagadottság élményét transzcendens tűvlatokba: a költői én tragédiája Istentől való eltaszítottságában teljesül ki.”4 Öt évvel később született az egyúttal cikluscímet is adó Isten fűszála, mely szinte „ismeretlen” maradt a Baka-irodalomban,5 pedig a Baka-életmű paradigmatikus verse, akkor született meg, amikor más költőelődeit is mintegy lajtsromba veszi a szerző s ugyanakkor, különösen az utolsó szakaszban igen jellegzetes motívumokból építi föl a maga József Attila-képét, olyanokból, amelyek a sajátos arányosságigényt jelenítik meg. Isten fűszála József Attila émlékének Nézem, ahogy a nyári alkonyat pirosló nyelve nyalogatja a fény sótömbjét, és lassan rám tapad cserepes ajkakkal az éjszaka. Micsoda szomjat kell majd oltanom a véremmel! ostoba, hogy hihettem, hogy én vagyok e világ szomja, - most látom már: félhold-szarvat hord az isten, s patanyomában összegyűlt esővíz a tenger, kérődzése ritmusára váltakozik a nappal és az éj, s mint vakondtúrásra, lép egy-egy világra. Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként leng a Tejút... De most mindent megértek. Sötét van, és Isten fűszála, én, ringok puha alsóajkán az éjnek.
