Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - Vasy Géza: Illyés Gyula az ezredfordulón
16 Üj Dunatáj • 2008. március A szovjet birodalom széthullása után fogalmazódott meg az a vélemény, hogy a huszadik század rövid volt: igazából csak az I. világháborútól 1990-ig tartott. Illyés Gyula ezt a „rövid” évszázadot csaknem teljesen végigkövethette. Ezt a korszakot s magát Illyést is a „nagy elbeszélés” lehetőségében való hit mozgatta elsősorban, s ez a hit a felvilágosodás korától szinte töretlenül létezett. Egyoldalúság lenne azt állítani, hogy ezt a hitet, miként minden más mély meggyőződést, ne zavart volna meg a kétely, a hitnélküliség kísértése. Európai, nemzeti, egyéni síkon, filozófiai szinten és a történő történelemben élve egyaránt. Illyés Gyula életművének bírálói olykor elismerik az életmű javának irodalomtörténeti értékét, de gyakorlatilag folytathatatlannak tartják. Mások úgy gondolják, hogy 1945-ig, vagy megengedőbben 1956-ig még szükségesnek, részben korszerűnek is nevezhető az irodalom képviseleti szerepét valló alkotásmód, de utána már mindenképpen elavult, hiszen „határozottan fenntartja a versbeli beszélő egyeduralmát a szöveg fölött: a dolgokra válaszoló költői attitűdhöz nem férkőznek személyiség-filozófiai dilemmák” - írta Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban megjelent kismonográfiájában. Néhány évvel később éppen egy szekszárdi konferencia nyitóelőadásában még határozottabbá vált, kijelentve, hogy „A lírai beszédmód költészettörténeti jelentőségű átformálódása szempontjából Illyés verseinek - a kései Kosztolányi, de József Attila vagy Szabó Lőrinc árnyékában is - meglehetősen elmosódottak azok a karakterjegyei, amelyek 20. századi líránk klasszikusai között jelölhetnék ki a helyét.” Ez a nézet már egy harmadik álláspontot képvisel, amely szerint Illyés nem jelentős lírikus. E két idézet egyéni véleményként is elkönyvelhető lenne, ha nem a hazai posztmodern nagyhatású apostolától származna, s ilyenként kezdett volna szinte közhellyé válni. Sajnos egyik állításnak sem igazolója az életmű. A személyiség-filozófiai kérdések ugyanúgy jelen vannak, s 1945 után egyre nagyobb mértékben Illyés lírájában, mint a társadalmiak. Azt aligha lehet hiányosságnak értelmezni, hogy másfajta válaszokat ad, mint az egzisztencializmus vagy a posztmodern. A posztmodern szemellenző sajnos annak is akadálya, hogy észre lehessen venni olyan karakterjegyeket, amelyeket ez az irányzat ugyan nem értékelt, de mások igen, s amelyek a 21. században és később még sokszor válhatnak ismét fontossá. 1945-től kezdve a hamarosan teljhatalomra kerülő bolsevik párt irodalompolitikája azt követelte meg, hogy az író legyen elkötelezett a dolgozó nép és az azt képviselő párt mellett. A párt korántsem képviselte a néptömegeket, de magát a pártot ez nem zavarta. Aki nem vállalt pártszerű közéleti szerepet, az nem publikálhatott, majd a hatvanas évektől kezdve sokáig csak a pálya szélén létezhetett. A félreszorított írók nagy része egy életre megundorodott ettől az irodalompolitikától, s részben a