Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Szalai Zoltán: Koncentrált komolysága emberi testet kölcsönzött a filozófia démoni alakjának - Szilasi Vilmos és Martin Heidegger kapcsolatának margójára
Szálai Zoltán • „Koncentrált komolysága. . 45 szágba. Ez az elhatározás annál is inkább sokra értékelendő, mivel Szilasi professzor zsidó származású. Több családtagját elvesztette a koncentrációs táborokban.”29 Az elüldözött értelmiségiek visszatérése igen ritka jelenségnek számított a háború utáni évek Németországában. Olyan ritka kivételektől eltekintve, mint Helmut Plessner30, a háború előtti zsidó, szocialista, szociáldemokrata vagy polgári értelmiség csak jóval később helyezte át székhelyét, ha egyáltalán hajlandó volt visszatérni, Németországba. Szilasi 1947 februárjában kapta meg a freiburgi egyetem dékánjának hivatalos felkérő levelét, amikor is már pályázott többek között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem második filozófiai tanszékére is.31 Érdemes tudni, hogy hosszú ideig egyáltalán nem lehetett látni, hogy Martin Heideggert eltiltják az oktatástól. Ha úgy tetszik, ebbe a helyzetbe Heidegger saját magát sodorta, amikor múltjának és tetteinek tisztázására Karl Jasperset kérte fel, aki azonban Heidegger számára teljesen váratlan módon lesújtó kritikát terjesztett fel a francia katonai hatósághoz.32 Az egyetem, hogy megőrizze legitimitását a megszálló francia hatóság előtt, hajlandó volt ebben a helyzetben „feláldozni” akár az egyetem legismertebb professzorát is. A lehetőséget azonban, hogy Heidegger visszatérhessen, a fakultás mindvégig próbálta megőrizni. Ebben a helyzetben esett a választás a katedra helyettes általi betöltésére, amelyre az akkor közel hatvanesztendős Szilasi kiválóan alkalmasnak tűnt. Ő azonban csak feltételekkel volt hajlandó visszatérni az 1933-ban elhagyott városba. Kizárólag Heidegger helyett - írja Szilái -, az ő visszatéréséig akarta a professzori teendőket ellátni. Feltételül szabta, hogy ameddig vagy amennyiben Heidegger nem tér vissza, addig ő tekintendő az egyes számú filozófiai tanszék vezetőjének, aki a tanszékvezető minden jogával bír és szavazattal rendelkezik az egyetem szenátusában is. Ludwig Binswangernek 1947 nyarán a következőképpen írt Szilasi a szándékairól: „A freiburgi egyetem egyhangúlag jelölt a heideggeri tanszék élére. A kormány még nem rendelkezett, különös tekintettel a feltételeimre, amelyeken keresztül Heideggernek szeretném a tanszéket szabadon tartani.”33 Látszik tehát, hogy Szilasi magát abban az esetben, ha Heidegger nem térhet vissza, a tanszék teljes jogú vezetőjének tekinti. Amennyiben azonban visszatér - Heideggernek is megkönnyítve helyzetét és a gyors visszatérést -, távozik a katedráról. Ezek a tisztának és egyértelműnek látszó körülmények azonban egy nehezen áttekinthető és kezelhető helyzetet teremtettek, ami a freiburgi filozófia jövőjét az elkövetkező negyven évre meghatározta. Max Müller a kilencvenes évek elején következőképpen emlékszik vissza: „Nem szívesen beszélek ezekről a dolgokról, mert ebben a kérdésben az egyetemi pletyka már-már ellenőrizhetetlen méreteket öltött. [...] De mivel a freiburgi filozófia és az egész bölcsészettudományi kar 1947-től égé-
