Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Kelevéz Ágnes: Miért szimbólumok? - egy címadás értelmezési lehetőségei
30 Új Dunatáj • 2008. szeptember mint ihlető példát: „A Baudelaire »Tableaux Parisiens«-jének mintájára egész ciklust terveztem budapesti képekből”.11 György Oszkár - tudva azt, hogy Babitsnak több kész Baudelaire-fordítása is van - már 1906 februárjában egy levelében felajánlja, hogy Kosztolányival együtt adjanak ki egy Baudelaire-fordítás kötetet.12 A Baudelaire-szakirodalom követéséről tanúskodik, hogy Babits a következő alcímmel jelenteti meg a Léthe című vers fordítását a Nyugatban: „Ch. Baudelaire nemrég megjelent hátrahagyott műveiből”13, s a szintén 1909-ben publikált, Szagokról, illatokról című esszéje, magabiztos tájékozottság és olvasottság alapján, egy különleges szempontból, a szagok iránti vonzódás szempontjából, tekinti át többek közt a modern francia költészetet is. A tudományos apparátust felvonultató írás mottója és az egyik betétverse is Baudelaire egy-egy költeményének saját fordítása (Une phantome; Parfüm exotique). Ezeknek a hatásoknak a költészeti eredményét Kosztolányi a Herceg, hátha megjön a tél is? című kötetről írt ismertetőjében néven is nevezi: „A szavai pedig szimbólumok. A tücsök, a »vak lélek«, az őszi csengő, vagy a nap a fellegek közt, többet jelent, mint kép, magasabbat és tisztábbat minden jelenségnél.” Éppen azt tagadja tehát, amit Babits verscíme ironikusan állít, hogy a szimbólum valamiről határozottan szólhatna: „Ő nem verset ír valamiről, de verset ír. Anyagtalan a lírája, önmagáért való, tiszta lira.”14 Szintén Kosztolányi az, aki (nyilván levelezésük és beszélgetéseik megállapításaira is emlékezve) a Purgatórium fordításáról írott elemzésében Babitsnak Daniéval való rokonságát éppen a szimbólumnak, mint poétikai eszköznek a leírásával jellemzi: „Aztán ő is szereti a jelképeket, melyek nincsenek véglegezve, a szimbólumokat, melyeknek meghosszabbított vonalai csak az olvasó lelkében találkoznak egy pontban.”15 Babits nem sokkal később a versfüzér keletkezése után maga is használja költészetének jellemzésére a szimbólum szót. Az 1911-ben befejezett és publikált versében, a Téli dalban mintegy ars poeticái hangsúllyal vallja: „és versem szép lesz, mély lesz és enyém I symbolumokkal teljes költemény.” Esszéiben többször emlegeti, körülírja, pontosítja a szimbólum fogalmát. Annak is nyomát találjuk, hogy az allegória és szimbólum közötti különbséget mintha korai írásaiban még összemosná. 1909-ben így ír Ady költészetéről: „Ő is szimbolikus, mint minden költő; de nem áll meg a metaforánál: nála minden hasonlat allegóriává nyílik szét.”16 Vörösmartyról 1911-ben, tehát a stanzák után egy évvel később írott tanulmányában azonban már különbséget tesz, az analógiás gondolkodáson túllépő költői szemléletben határozza meg a szó jelentését: „Amit a költő a képek nyelvén gondolt ezerféleképpen lehet lefordítani a fogalmak nyelvére, s minden fordítás szükségképpen halavány és hűtlen. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az elsődleges lelki tény, és a
