Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Kelevéz Ágnes: Miért szimbólumok? - egy címadás értelmezési lehetőségei
Kelevéz Ágnes • Miért Szimbólumok? 27 mokkái teli versben magát e poétikai ábrázolás módját megadni úgy címül, mintha az adott költemény versformájáról vagy egy műfaj megjelölésről lenne szó, mint például a szonett, az óda vagy a dal esetében oly gyakori. Látszatra a cím, amelyet Babits a második nyolcsoros versének ad, Szimbólum a holdvilágról, párhuzamba állítható az ekkortájt született Óda a szépségről3 vers címének nyelvtani szerkezetével. Az egyszerűnek tűnő párhuzam újabb kérdéseket vet fel. Ugyanis a határozós nyelvtani szerkezet magának a szimbólum szó jelentésének használatával van ellentmondásban. A szimbólum mára elfogadottá váló, lényegi jellemzője, Paul de Man megfogalmazásában, hogy nem egyszerűen szól valamiró'/, nem párhuzamosan vagy analógiásán utal egy másik jelentésre, melyet nem maga alkot meg. A szimbólum éppen az érzékek előtt megjelenő kép és a kép által sugallt érzékfeletti totalitás bensőséges egységén alapul.4 Gadamer az Igazság és módszer című művében éppen ennek a jellegzetességnek tulajdonítja, hogy az elmúlt kétszáz év irodalomtörténete a szimbólum felértékelését hozta az allegóriával szemben: „A szimbólum fogalma azért válhatott egyetemes esztétikai fogalommá, mert feltételezi a szimbólum és a szimbolizált belső egységét. A szimbólum az érzéki jelenség és az érzékfeletti jelentés egybeesése, s ez az egybeesés, hasonlóan a görög szümbolon eredeti értelméhez [...], nem utólagos hozzárendelés, mint a jelölés, hanem az összetartozó egyesítése.”5 A Szimbólum a holdvilágról cím más szempontból is önellentmondás, hiszen ha egyáltalán szétválasztanánk a jelölőnek és jelöltnek a szimbólum esetében poétikailag szorosan összetartozó két részét, vagyis hogy mi, mit szimbolizál, akkor ráadásul a holdvilág lenne az érzéki sokszínűségben látható jelölő, s a mögötte meghúzódó, sejtelmesen kibomló költői életérzés lenne a jelölt. Vagyis a szimbólum többszörösen sem „szólhat” a holdvilágról, egyrészt mert nem „szól”-hat a pusztán érzéki képről, a jelölőről, hanem az annál sokkal mélyebben meghúzódó jelöltről; másrészt nem „szól” semmiről, hiszen ennél lényégénél fogva összetettebb, egységesebb és homályosabb. Itt a kép nem csak eszköz, amelyen „át kell lépnünk”, hogy eljussunk a kifejezendő tartalomhoz, hanem maga kel önálló életre, egész gondolatsort, összetett érzelmeket és hangulatokat idézve fel, amelyeket éppen bonyolultságuk miatt nem lehet egyértelműen lefordítani, valamiről szólónak olvasni. Az igazán érdekes az, hogy csak a költemény címe rejti magában ezt a poétikai bakinak tűnő ellentmondást. Babits versében a holdvilág sejtelmességével, a fény és árnyék ellentétével, a fönt és lent úszó csónak lengő és rengő, az érzéki valóság határait oda-vissza átlépő és egymásba játszó, titokzatos képével, a benyomás és valóság, a múlt és jelen egymásba mosódásának valóban szimbolikus érzékletességű, többszörösen összetett képét teremti meg. Az egyszerű párhuzamosságra utaló címadással mintha ezt a klasszikusan szimboli-
