Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Angyalosi Gergely: Illyés és Giono (tanulmány)
Angyalosi Gergely • Tanulmány 101 réseket és kérdéseket zümmög. írásaiban sem az ember követel földet, hanem inkább - így mondhatjuk - a föld embert.” Az előszó tehát azt sugallja, hogy a nyugati társadalom már túljutott azokon az elemi szociális kérdéseken, amellyel a keleti országok parasztságának még meg kell birkóznia. Giono parasztjai ezért léphetnek fel az egész emberiség képviseletében, mint annak „legmegbízhatóbb fiai”, hogy helyreállítsák az emberi lélek örömteli harmóniáját, aminek a feltétele a természettel kialakított egyensúly. Ezért éppen akkora a szerepe nála a természetnek, mint az embereknek. Hadd idézzem még ennek a bekezdésnek az utolsó mondatát, amelybe, legalábbis szerintem, egy mulatságosan revelatív sajtóhiba csúszott. „Hősei párbeszédébe (nem egyegy ispán, hanem) a szél szól bele, vagy egy rejtezkedő moha lágyan elnyúló illata.”9 A nyomdai szedőnek ez a mellényúlása (hiszen a kontextusból egyértelműen az következik, hogy itt az „isten” szónak kellett volna állnia) segíthet tovább lépnünk annak a kérdésnek egy lehetséges megválaszolásához, hogy a fordítások időszaka után miért nem marad Giono műve hivatkozási pont Illyés számára? Az előszóból világosan kiderül, hogy a magyar író szerint a „népen”, vagyis a parasztságon ejtett sebek hasonlósága ellenére a legszegényebb dél-francia paraszt sem ott tart, ahol a magyar. A francia vidék, a francia termőföld írójának ezért más természetű problémákat kell irodalommá bűvölnie; többek között megteheti azt, hogy lényegében kiiktatja a szociális és tulajdonviszonyok egyenlőtlenségének dimenzióját. Ezért kerülhet nála a középpontba (ma így mondanánk) erőteljesen kultúrkritikai éllel ember és természet viszonyának mitikussá emelt összefüggésrendszere. Az emberek Giononál ugyanakkor nem a természeti világot megszemélyesítő istenekkel, hanem magukkal a természeti tényezőkkel állnak bensőséges kapcsolatban. Nálunk viszont azért nem bukkanhatnak fel sem az istenek, sem a természeti erők, mert mi még az „ispánoknál” tartunk, vagyis azoknál a szociális és anyagi gondoknál, amelyektől Giono már eltekinthet. Illyés sokkal konkrétabban látja és éli meg a parasztság társadalmi problémáit, mint Giono, aki ösztönösen irtózik minden politikai megoldás keresésétől. Mennyire helytálló Illyésnek ez a jellemzése? Annyiban feltétlenül igaza van, hogy Giono parasztjai, akármilyen szegények is, sohasem éheznek, ezen kívül teljesen szabadok. Amíg ebben a mítosszá növelt provence-i körzetben, a fennsíkok világában maradnak, azt a földet művelik, amelyiket akarják, úgy gazdálkodnak, ahogyan nekik tetszik. A külső világ a Pán-trilógiában csak a Sarjú lapjain tűnik föl, a kövér gabonafelvásárló képében, aki pénzt adna a az egész búzáért, ám ennek a kísértésnek Panturle, a főhős, sikeresen ellenáll. A Zeng a világban már megjelenik egy egész kis birodalom felett szinte feudálisán uralkodó família, Maudruék. Romantikus toposzként az ő lányukat kell megszöktetnie egy „jöttmentnek”, aki gyilkosságba keveredik,
