Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Angyalosi Gergely: Illyés és Giono (tanulmány)
100 ŰJ DUNATÁJ • 2007. DECEMBER télén világ minden megkülönböztethető egyedében egy-egy Isten lakik; arról sem beszélhetünk egyértelműen, hogy az Egész, vagyis az erők állandóan változó, de végül is egymást kiegyensúlyozó összjátéka lenne Isten: hiszen nem rendelkezik semmiféle hagyományos isteni attribútummal. De azt bízvást állíthatjuk, hogy az embernek Giononál a húszas-harmincas években van esélye arra, hogy megtalálja a helyét ebben a nagy Egészben, amely bármely pillanatban elpusztíthatja, ugyanakkor azonban helyet is biztosít neki. Illyés szerint az a vallás, amelyet Giono keres, a természetben élő emberek jórészt öntudatlan tájékozódása ennek a bizonyos helynek és egyben időpillanatnak a felfedezése felé. „Derűs világszemlélete néhol könyörtelen, néhol merész, néhol egyenesen riasztó, mert az emberáldozó rítusoknál is nagyobb áldozatot követel, de tagadhatatlanul egységes: feleletet kínál minden kérdésre.”6 Ez a jellemzés egyáltalán nem túlzás, ha belegondolunk abba, hogy Giono első megjelent regényének (Magasban, 1928) hőseit csak egy hajszál választja el attól, hogy feláldozzanak valakit a természet őrjöngésének megfékezése érdekében. Mindig a megbomlott egyensúlyt kell helyreállítani, noha - s ezt már én tenném hozzá - nem érhető el a maga tökéletességében, s főként nem állandósítható, nem „marasztalható”. Ez az utóbbi konklúzió azonban inkább a Pán-trilógia után születő Que majoie demeure-tői láthatjuk eluralkodni Giononál. Egy, a közelmúltban született értekezés tézisei szerint éppen az említett két regény, vagyis a Magasban és az Örömmel élni fogja keretbe az író első alkotói korszakát. Ezen az időszakon belül a változás abban nyilvánulna meg, hogy kezdetben az ember és a természet közötti harmónia időszakai „orgonapontokként”, mint kivételes pillanatok tűnnek elénk, míg az utóbbi regényben „nagy barokk apoteózis” képében jelenik meg az ember egyesülése a Nagy Egésszel, amely egyben az idő megállítását, felgüggesztését jelenti.7 (Ugyanez a dolgozat felhívja a figyelmet Giono stílusának egy, eddig ritkán emlegetett ősforrására, Walt Whitman Fűszálak című kötetére. Idézi az író feljegyzését az első regényt megelőző évekből, amelyben felbukkan a később könyveimmé váló „chant du monde” kifejezés. „Azt hiszem, hogy az amerikai Pán /Pan américainl mind jobban magához ölel.”8) Illyés a fentebb idézett előszóban az új népies irányzat egyik lehetséges hangjaként mutatja be Giono stílusát és látásmódját. Vajon ez lesz-e a Jeszenyin keletről érkező jajszavára adott nyugati válasz? - kérdezi. A nép sebei „meghökkentően egyformák” Keleten és Nyugaton, a lélek számára kínálkozó utak azonban még különböznek. Ez a jellemzés ezért érdekes a mi kérdésünk szempontjából, mert rávilágíthat arra a területre, ahol a magyar és a francia író problémalátása szükségszerűen elválik egymástól. Giono, mondja Illyés, „már nem panaszkodik, ő már nem arra kényszerül, hogy a földmívesnek földet és betevő falatot kívánjon: a táj körötte nem ilyen ké
