Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Tverdota György: "Szerelem, nyugalom" (tanulmány)

44

Űj DüNATÁJ • 2007. DECEMBER

ügyetlennek, félresikerültnek, iránytalan, céltévesztett rögtönzésnek tetszik. Ilyen például ez a strófa a Sose panaszkodom... című versben: „Egyik kezével míg szép ajándékáról / leoldta az inget, / a másikkal engem a sötétben Ámor, / ő is csendre intett.” Pongyola megoldásnak érzem a Tépi a zsebkendőt...-ben az „azt” utaló szócska ismételt használatát: „Egyetlen rántással azt a sűrű múltat, / azt rántsd le magadról!” A Beh pihennék... zárása egyenesen önkarikatúrának tetszik: „Engem mi lenyugtat, téged az emelne - / ha ölelhetnélek - Állva alacsonyabb vagy nálam, de fekve / csak melledig érek”.

Maradnak azért szép számmal olyan versek a szerelmi ciklusban, amelyeknek nemigen róhatunk föl effajta hibákat. A fogas kérdést épp annak magyarázata jelenti, hogy az Illyés-lírát miért jellemzi viszonylagos erőtlenség az olyan gáncstalan darabokban is, amelyek eleget tesznek a szép költői beszéd követelményeinek? Mert Illyés tud ékesen szólni, képes uralni a nyelvet, biztonsággal irányítani mondatait a választott irányba. A probléma megközelítéséhez Németh G. Béla egy régi tanulmányában kifejtett gondolatokat veszem kölcsön, ahol a tudós a költemény három szintű szervezettségéről beszél. Első és második fokon a költői nyelvet a stilizáltság és a retorizáltság jellemzi. Illyés mestere volt az első és a második fokozatnak, a szó- és mondatforma válogatásnak és az állandósult alakzatok alkalmazásának. A harmadik szinten, a poetizálás fokán azonban, ahol a nyelv eszközi szerepből munkatársi szerepbe lép elő, már kevésbé hatékonyan végzi feladatát a Külön világban szerzője.

Németh G. Béla a poetizálás eszközei közül a hangzati eredményű számszerűségeket, a szófűzés szoros és szokatlan módjait, a jelöletlen mondatkapcsolást, az aszszociációs sorok egy részének kihagyását említi, de én itt inkább a szöveg mélységi szerveződésének, a belső rétegezettségnek és elrendezettségnek a fogyatékos megjelenését, azaz a lírai kompozíció hiányosságait teszem szóvá. Tamás Attila monográfiájában nagy érzékenységgel emelte ki Illyés egyik korábbi szerelmes versét, a Testvéreket, s demonstrálta rajta szép elemzésében a költő nagyszerű komponálni-tudását. Ezt a mértéket azonban Illyés ritkán üti meg. A Külön világban verseinek nagy többségében alatta marad ennek a szintnek. A képletet azonban megfordíthatjuk. A stilizáló és retorizáló költői beszédszintek mestere időnként eljut a kegyelmi állapotba, s a magam szűkebb példájánál maradva, erőteljes, hatékony lírai kompozíciókat, egyszerűbben szólva: nagy költészetet alkot. Nincs ez másként a Flórához írt szerelmi versek esetében sem.

A legjobb ezért, amit Illyéssel tehetünk, ha folytatjuk Tamás Attila munkáját: kiválogatjuk a Flóra-ciklusból, amit ma is külön, önálló figyelemre érdemesnek ítélünk. Mindenek előtt a már említett Könnyezőt, a vesztes vetélytársról, a legyőzött