Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Tverdota György: "Szerelem, nyugalom" (tanulmány)
40 ŰJ DüNATÁJ • 2007. DECEMBER fokozódó mértékben van jelen bennük a kezdeti játékos Reggeli fényiöl kezdve a Kedvesem betegen című verssel bezárólag azzal a szerelmi partnerrel szemben, akit leveleiben Pénelopénak nevez, s azzal a hitegető szerelmi bújócskával szemben, amelyet a költő „szesztelen szerelem”-ként bélyegez meg. „Mi kéne? Két pofon?” - hangzik el az utóbb említett darabban egy olyan kérdés, amilyenhez inkább a Gyömrői-versekben szoktunk hozzá. „Nem esett jól.” - írja Flóra erről a kérdésről. Nem csoda. Még ennél is többet mond az a körülmény, hogy élete hátralévő öt hónapjában József Attila nem írt szerelmes verset Flórának. Illyés Flórához írt verseiben nyomát sem találjuk annak a választott partner tartózkodásával csereszabatos, a kedvest elérhetetlenként eszményítő udvarló attitűdnek, amely József Attilát jellemezte. Az olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy a versek lírai alanya már a kapcsolat kezdetén érzékeli a hajlamot a partnerben az érzelmek viszonzására. Olyan párbeszédtörmelékek bukkannak fel a versekben, amelyek csak egymást jól értő és elfogadó beszélgető társak között képzelhetők el: „Mily közös hazátok van, asszonyok néktek! / Elnézem fölényes / mosolyotok” - olvassuk a Mint szobád... című versben. A Nincs mit panaszolnom... a szerelmi intimitás egy apró, de biztos adalékát őrzi: „Félve fogom kezed.” A ciklus legkorábbi verseiben persze megszólal az obiigát szerelmi panasz, amelyet a vágy beteljesületlensége és a szerencsés kifejlet esélytelensége miatti kétségbeesés indukál: „Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó / csend, a fagy fog össze! / Feloldódva, jajjal fordulok ki forró / karodból a földre.” De a szerelmet kísérő rosszérzések oka nem a visszautasítás, hanem inkább annak belátása, hogy kialakult kötöttségei megakadályozzák a lírai ént abban, hogy a méltó és tartós kapcsolatot, amelyet a kiszemelt társ megérdemel és feltétlenül igényel, biztosítsa számára: „cserébe teneked azt adja az isten, / hogy velem kínoztat.” Ebben a stádiumban jelent meg József Attila személyében a veszélyes szerelmi vetélytárs, akire egyébként a versekben semmiféle közvetlen utalás nem történik. Az 1937 májusában megjelent Éjfél után egyenesen eljut a szerelmi kudarc tudomásul vételéig, megfogalmazza a fiatal nőről való lemondást: „nem fáj az se most, / hogy nem az enyém, - / hogy melléd nem én / fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.” S hogy van már miről lemondani, mutatja a harmadik versszak: „Sötét világ. A sírhoz szoktatom / - elszoktatva tőled - magam?” Tasi József szerint Flóra a versben megfogalmazott szakítási szándékot hónapokkal későbbre, Illyéssel való október 16-i találkozásukra datálja, „amikor megegyeztek: »én Attilához kötöm az életem, ő nem hagyhatja el a feleségét, nekünk kettőnknek találkoznunk sem szabad«”. A habozás, a bizonytalanság azonban akár hónapokig is elhúzódhatott. Az Ars poetica Illyés általi
