Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Bozsik Péter: Csontafejér. Csingágó telep 3.
Bozsik Péter • Csontafejér. Csingágó telep 3. 9 asszonyod fekszik,/vágya álmában teljesül, nyugtalan./A másikban fölsír gyermeked./Másfél éves sincs és idegbajossá/tette a kor, melyben született./Most megnyugszik gyorsan./ Dolgozni hagy. S míg te írsz/az albérleti zárkán, száz mérfölddel/lejjebb úr a halál mondattana./Ütött az óra. A vers órája ez?/Úgyis süket fülekben ketyeg./ Riasztja tébláboló rémeidet,/nyugtatja lelkiismereted.” Úristen, micsoda patetikus világfájdalom!, húzta el száját a férfi, némi utánérzéssel fűszerezve. Megfordította a papírlapot, és a következő két sort találta még: „Elkallódott sorsom vízuma,/bolyongok közietek hontalan.” Szar az egész. Ezekből se lesz vers soha, dohogott magában. Összegyűrte a papírlapot, és a szemétkosárba dobta. Hangos zúgásra lett figyelmes, az ablakhoz ment, épp egy tank dübörgött be a négyemeletes házak közötti térre. Csövét a férfi ablaka felé fordította. Szentséges ég! Ez nem lehet igaz! Biztosan csak delirálok. De azért a földre vetette magát. A zúgás moraja gyengült. Kikukucskált az ablakon. A tank már nem volt ott. Föllélegzett. Aztán a matracra heveredett, és azon kezdett el morfondírozni, hogy bármennyire is kis falu Csontafejér, mégis mennyi híres, vagy inkább hírhedt? ember származik onnét. Például ott van ez a Matuska, akinek az apja papucsos volt, s mégis milyen sokra vitte! Az első csontafejéri terrorista, gondolta a férfi. Igaz, Szigety (ott él most) sem kutya. Itt meg Roth Manó született. Aztán Harper János jutott eszébe, aki lelencgyerekként került Csontafejérre Pátrik Annához. A Sár utcán laktak, abban az utcában, ahol a Csík-ér patak folydogált; mára már szennyvízlevezető. (Állítólag - közvetlenül a háború előtt - hoztak egy javaslatot a községben, miszerint a falu területén le kell betonozni a patakot, hogy ne bűzölögjön az ottlakóknak. De aztán másra kellett a pénz.) Harper János kommunista volt. A Tanácsköztársaság idején Debrecen város parancsnoki tisztjéig vitte. A bukás után visszatért Csontafejérre, de a csendőrök állandóan zaklatták, végül kiutasították az országból. A Szovjetunióba emigrált. Admirálisként halt meg a II. világháború vége felé egy japán hajóval folytatott tengeri csatában. A sors iróniája (pikantériája), hogy Harper gyermekei (egy fia volt és egy lánya, a fia őrnagy, lánya orvos-százados) 1944. októberében meglátogatták apjuk nevelőanyját. Pátrik Anna aztán többé soha semmit sem hallott felőlük. A férfi megpróbálta elképzelni a találkozásukat. A századost és az őrnagyot dzsip (mért pont dzsip, ah, hát az angoloktól kapták) viszi végig a falu főutcáján. A falubeliek elhúzott függönyeik mögül szemlélik az eseményeket. Október közepe van, verőfényes délután. Az őrnagy a templom előtt száll ki; leállít egy lovaskocsit. A paraszt, aki mellesleg - így képzeli a férfi - az ő nagyapja, kalapot emel ijedtében, és sehogyan sem akarja megérteni, kit keres az őrnagy. Mintha süketnéma lenne. Az őrnagy tört magyarsággal hajtogatja az utca nevét, azt hiszi így a bizalmába férkőzhet. A nagyap
