Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Bozsik Péter: Csontafejér. Csingágó telep 3.
8 ŰJ ÜUNATÁJ • 2006. SZEPTEMBER Bozsik Péter CSONTAFEJÉR. CSINGÁGÓ TELEP 3. A férfi vacogtató hőben hevert a dupla matracon, és azt álmodta, hogy ő Matuska Szilveszter; már vége van az első világháborúnak, de még nem lehet pontosan tudni, melyik település, mely ország része lesz. Bár gyanítják, hogy a falu az SZHSZ Királysághoz fog tartozni. Matuska a Monarchia főhadnagyi egyenruhájában pompázik, és az elbitangolt katonaszökevényekből, a zöldkáderosokból csapatot szervez a falu védelmére: ha bejönnek a rácok, még se randalírozhassanak túl sokat. Távolabb kopácsolás hallatszik; építik a templomot. Odahallatszik a mesterek alkudozása is. Nagy az infláció, nem pénzt kérnek, hanem tíz mázsa búzát, egy hónapra. A férfi (Matuska) egyik barátját fedezi föl, aki önnön nagyapja. Még nem ismerik egymást. Hetven év múlva isemerkednek meg valami házibulin, ahol mindketten borzalmasan berúgnak; barátja akkor meséli el, hogy a nagyapja építette a csontafejéri templomot. A mesterek marihuánás pipára gyújtanak, és elégedetten nevetgélnek; jó üzletet csináltak. Kínálják a férfit (Matuskát), de ő csak a fejét rázza. Sok a dolga. Biztonságba kell helyezni a dinamitot, észen kell lenni. Aztán fölgyorsulnak az események. A főtérre kakastollas lovascsendőrök érkeznek, és kardjaikkal a zöldkáderosok közé rontanak. Ágyúgolyó csapódik az egyik félig kész toronyba; a torony nagy robajjal leomlik. Matuska katonáival vitézül hadakozik, de a többszörös túlerő a malom épületébe szorítja őket. Valahol egy újabb gránát robban. A zöldkádorosok igyekeznek becsukni a malom ajtáját, hogy megakadályozzák a lovasrendőrök (De mért kakastollasok?, villan a férfi eszébe.) behatolását. Matuska, még mielőtt a nehéz tölgyfa ajtó teljesen becsukódna, látja, hogy furcsa unuformisban, sajkacsában (rajta vörös csillag), két katona szemléli az eseményeket. Egyikük napóleoni pózban áll „Piszkos komenisták!” - gondolja Matuska. A férfi fölismeri a két egyenruhást. Az egyikük Mo[a Pijade, a napóleoni pózban álló pedig Josip Broz Tito. Csuromvizesen ébredt. Huh, morogta félhangosan, mostanában elég zavarosakat álmodom, hogy ne mondjam, teljesen anakronisztikusakat. De nem hallotta a saját hangját, mert repülőgépek zúgtak el a városka fölött. Már megint kezdik, gondolta a férfi. Aztán fölkelt, teát főzött, és a tegnap írt versét kezdte olvasgatni. Elég nehezen ment, mert macskakaparással írt, meg elég sok vodkát is ivott előttenap (bár így is nehezen tudott elaludni), s a vodkamennyiség még csúfosabbá tette kézírását. Csökkenteni kéne a vodkaadagomat, futott át az agyán. Miután sikerült kiböngésznie írását, a verset hangosan is fölolvasta: „Ütött az óra? Éjfél körül/jár, Szűz hava, kilenc - százkilencvenegy,/te a konyhában ülsz újra,/s megint verset írsz, ostoba!/A szobában
