Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - Pomogáts Béla: A komp helyzetében
Pomogáts Béla • A komp helyzetében 45 kultúra (és irodalom), hanem a nemzeti önismeret, a nemzeti identitás, a nemzeti stratégia (ha egyáltalán létezik ilyen!). A magyar társadalom és a magyar kultúra történetét többnyire feloldhatatlannak tetsző ellentmondások terhelik, mintha a nemzeti közösség sohasem (vagy csak igen ritkán) tudott volna megegyezni abban, hogy fejlődése vagy éppen puszta fennmaradása milyen egyetemesen elfogadható nemzeti stratégiát kíván. Gyakran fordul elő, hogy végül nem a józan belátás és a megfontolt eszmecserék, nem a közös tervezés és a közös erőfeszítésekkel kialakított jövőkép formálja meg az érvényre jutó „nemzeti” stratégiát, hanem a geopolitikai kényszerűség vagy éppen egy terjeszkedni kívánó szomszédos nagyhatalom. Az úgyahogy végül is megvalósuló nemzeti stratégiát többnyire a túlélés erkölcsi értelemben nem mindig építő jellegűnek bizonyult kényszerűsége szabja meg, és legfeljebb egy-egy nagyszabású, történelmi személyiség tudott valóban távlatos jövőképet kialakítani, nem biztos, hogy megvalósítani. (Például Szent Istvánra, Mátyás királyra, Bethlen Gáborra, Széchenyi Istvánra gondolok!). Valójában egész történelmünket áthatják a megoldhatatlan vagy igen nehezen megoldható ellentmondások: a korai középkorban a pogány hagyomány és keresztény európai beilleszkedés, Mohács után a török és a német (Habsburg) orientáció, a reformkorral kezdődő időszakban a nemzeti öncélúság és az európai felzárkózás, a huszadik században pedig a különféle parancsuralmi rendszerek és a nyugati demokráciák befolyása között. Magyarország - nemcsak geopolitikai elhelyezkedése következtében, hanem „lelki” értelemben is mindig egymással ellentétes eszmei, politikai és kulturális vonzások között ingadozott, és történelmi értelemben csak ritkán sikerült érvényes és hatékony választ adnia az egymással ellentétes oldalról érkező kihívásokra. Ezek az érvényes válaszok többnyire egy átfogó szemlélet és összegző nemzeti stratégia jegyében jöttek létre, és nem mindig a gyakorlati politikában, a döntéshozó hatalmi apparátusok tevékenysége nyomán, inkább a szellemi, a kulturális mozgalmak világában. így a tizenkilencedik század harmadik évtizedében kibontakozó reformokban a magyar nemzeti romantika képviselőinek - egy Széchenyi Istvánnak, egy Vörösmarty Mihálynak - a történelmi és kulturális értékek széles mezőjét átfogni képes gondolkodása, a kiegyezés után a magyar polgárosulás politikai vezető rétegének - egy Deák Ferencnek, egy Andrássy Gyulának - világpolitikai tájékozottsága, a huszadik század elején, a (Horváth Zoltán szavával) „második reformkornak” nevezhető két évtizedben a Nyugat és a Huszadik Század körül fellépő szellemi mozgalom - egy Ady Endre, egy Babits Mihály, egy Jászi Oszkár - egyszerre nemzeti és európai
