Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1. szám - N. Tóth Anikó: Áttételes személyesség
N. Tóth Anikó • Áttételes személyesség 33 dulatosan) visszahúzódik: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy (...) az én személyes történeteim rendelkeznek olyan jelentőséggel és fontossággal, hogy azt nekem szüntelenül mondanom kellene a világnak. Hát nem vagyok én Ady Endre! Eddig mindig padlóra kerültem, amikor a szövegemhez életrajzi tényeket kellett kipréselnem magamból. Ettől én mélységesen undorodom. (...) Meglehetősen kétesen is érzem magamat émelyítő gyónásféleségemtől, melybe itt belekényszerítettük magunkat...”27 Vagyis ebben az esetben is érvényre lép a körön belül szenvedélyes kívül-állása. Más megközelítésben ez a fikció és referencia problémája ismét. Ebben az esetben érdemes felidézni Németh Zoltán gondolatait, melyek a fikció és referencia kettősségének felülírására tesznek kísérletet: „Ha ugyanis a szöveg mint az érzékelő szubjektum tapasztalata áll elénk, mint a narrátor szelfjének kifejeződése, úgy annak a világnak a viszonyai válnak fontossá, amelyekben ez az én konstituálódik. E viszonyok tematizálása pedig arra a hatalomra kérdez rá, amelyet a tapasztaló sajátjának, vagy éppen ellenkezőleg, fenyegető minőségnek tekint. Ezáltal olyan játékba kénytelen belebonyolódni, amely mentén lényegtelenné és tulajdonképpen tematizálhatatlanná válik fikció és referencia különállása. (...) Ha a világ az én fikciója, úgy maga a referencialitás válik fikcióvá az énen keresztül, s ez fordítva is igaz: a fikció nem más, mint az én referenciája a tapasztalatban.”28 A hétköznapi történések, érzelmi viszonyulások mellett leginkább a szellemi kötődések, bölcseleti témák kapnak helyet harmadik problémakörként a mélyinterjúban. Mészöly megnyilatkozásaiban nem az elérzékenyülés a domináns elem, a fegyelem kontrollja erősen érvényesül itt is, tehát inkább esszészerű szöveg áll össze a könyvben. A dialógusból kinövő töprengések (érintsék bár a háborút, az étkezéskultúrát vagy akár a vallást) természetszerűleg szinte mindig az irodalom tartományába vezetnek, vagy onnan indulnak ki (még az önéletrajzi elemekről is íróként gondolkodik, háttérbe parancsolva a szubjektumot). így mozaikos műhely-tanulmányként is olvashatók. írói önreflexiói egyfajta számvetésként is felfoghatók (hiszen a beszélgetés 1994 és 1996 között folyt), vagy akár elemzési vázlatpontokként működtethetők az életmű feldolgozásában (történelem és fikció, önéletrajz és fikció, a világ intenzív gazdagságának freskója és racionális elvonatkoztatás, történések kaleidoszkópja, szövevényes narráció és a leírás geometrikus tárgyiassága, a jelentések szüntelen elmozdulása, tabló és torzó, a teljesség megragadásának vágya és fragmentáltság stb. - mindez nem ellentétekként, hanem a dolgok megközelítésének párhuzamos lehetőségeiként tételeződik).
