Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám - N. Tóth Anikó: Áttételes személyesség

30

Űj Dunatáj • 2006. március

emlék? Igyekszem kiegyezni magammal: ingázva valóság és emlék között, az ingázás közben, halálbizonyos, hogy valószínűleg vagyok."15 Ugyanakkor tudatosítja, hogy az emlékezés egyrészt válogatás: a megélt események jelentőségük alapján rendeződnek - rögzülnek vagy éppen kiesnek - a tudatban/ból, másrészt narratívum, nyelvi konstrukció, s mint ilyen, folyton alakulásban van (hiszen hatást gyakorolhat rá az emlékező pillanatnyi érzelmi-hangulati-fizikai állapota, szellemi beállítottsága, az esetleges kommunikációs helyzet stb.), éppen ezért szinte megragadhatatlan. Vagy ha mégis rögzíthető, hát többféle variánsa is lehet (ugyanaz az élményanyag különböző időpontokban felidézve más-más súlypontokat emelhet ki, vagy éppen más nyelvi megformálást kaphat - szemléletes példája ennek A három burgonyabogár és az Ami jön szövegének egymás mellett olvasása).

Az autografikus szövegek súlypontjait általában az élettörténeti fordulópontok, sorsesemények16 adják. „Ezek a külső vagy belső történések a narratív identitás újrafogalmazását, újraírását teszik szükségessé, megkérdőjelezik addigi önazonosságunkat. (...) Mindez az elé a követelmény elé állít bennünket, hogy új értelmet adjunk történetünknek, mely narratív identitásunk megtört egységének helyreállítását szolgálja. Ennek a folyamatnak a tanulmányozásánál fontos különbséget tennünk megélt életvalóság és elbeszélt élettörténet között, hiszen azon, ami megtörtént, már nem változtathatunk, azonban az esemény narratív feldolgozásán, vagyis jelentésén és értelmén módosíthatunk”17 [Kiemelés az eredetiben.] Ennek a lélektani folyamatnak a megfigyelése illetve a kognitív tapasztalatok nyomán fogalmazódik újra és újra az azonosság-probléma mind az esszéfragmentumokban, mind a fikcionális szövegekben (legemlékezetesebb példa erre a Saulus). Az identitás kérdése azonban mindig nyitott marad, nem adható kielégítő, megnyugtató válasz. A háttérben ott munkálkodhat a gyanú, hogy „az önmagával azonos alany szubsztancialista illúzió”18 Ugyanakkor éppen ez a nyitottság lehet felszabadító hatású is: jelentheti a lehetőségek felsokszorozását, a másság feltárására irányuló igényt.

Az önazonosság folytonos kibillenésének belátása, a másságba belehelyezkedés vágya késztetheti Mészölyt rejtőzködésre. Csodálattal vegyes elismeréssel nyilatkozik több helyen is az anonimitásba burkolózó középkori mesterekről, vagy éppen a különböző álneveket használó, inkognitójukat soha fel nem fedő (japán) művészekről.19 Mészöly lényegében álnevet használ, s ezt nem hatásvadász titokzatoskodásból teszi, hanem a személyesség szolid visszaszorításának20 jegyében. (Az önéletírás elméleti szakembere, Ph. Lejeune másképp vélekedik erről a problémáról.21) Ellentmondásnak tűnhet ugyanakkor, hogy a személyes műfajok, formák iránti erős vonzalma ellenére mindvégig következetesen a szubjektív megnyilatkozások kiküszöbölésére