Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2-3. szám - Agárdi Péter: Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium
Agárdi Péter • Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium 39 kozásban tény: az idős szerző nem vadonatúj művekkel jelentkezett, hanem régebbi irodalomtörténeti és kritikai műveinek bővített, önkommentárokkal kiegészített újrakiadásaival,31 továbbá emlékező-tudatosító interjúival vett részt az évfordulón. József Attila-tanulmányait és esszéit régóta ismeri a szakma, be is építette a József Attila-tudományba, de vannak olyan fiatalok, akik számára ezek az írások újdonságok, a szakmát átszövő régi-új vitákban pedig szintén fontos mai érvet jelent Fejtő egykori tanulmányainak s főleg frissített, kiegészített változatuknak a széleskörű publikálása. Fejtő nem filológus és textológus, nem is irodalomelméleti szakember, hanem kritikus és irodalomtörténész, esszéista és közíró, akire briliáns vers- és esztétikai kvalitásérzék, de egyúttal bölcseleti-ideológiai fogékonyság is jellemző. A legújabb hazai József Attila-kutatásokat az elmúlt években is igyekezett figyelemmel kísérni (láttuk is, részt vett például a költő „szociáldemokratasága” körüli vitában), de korántsem akart s akar mindenbe beleszólni, s végképp nem vindikálta magának a legilletékesebb (mert a legidősebb s barátságuk révén a leghitelesebb) szakértő funkcióját. Két szempontra azért hadd térjek ki. Az elmúlt évtized és a közelmúlt - elméleti gyökerű - ún. re/erenria-vitájában, amely Kulcsár Szabó Ernő poetológiainak mondott módszertani-történeti iskolája és referenciálisokként azonosított vitapartnerei között bontakozott ki s tart máig is,32 s amely a centenárium talán legélesebb, egyúttal legszínvonalasabb szakmai-elméleti diskurzusa, nem vett részt Fejtő. Ugyanakkor számára - 1934 óta - magától értetődő, hogy nincs külön „esztétikum”, külön „szerző” és külön eszmei-társadalmi „üzenet” - legalábbis a költő sikeres kompozíciójú verseiben; Fejtőnél tehát nem műidegen és nem esztétikailag közömbös referencia a „külső valóság”, illetve az „eszmék” versbe lépése. Az ezekre a vitákra, illetve az életrajzi megközelítésre 2004-ben rákérdező Valachi Annának első olvasásra látszólag referenciaellenesen válaszolt: igen, szerinte az életrajz nélkül is megérthető József Attila lírája, még jobban és tisztábban is, mint Petőfié, „hiszen József Attilánál minden szónak megvan a maga értelmi és érzéki jelentősége. Amit leírt - s ez benne a különös, a sámáni -, spontán született, és mégis hihetetlenül logikusan illeszkedett egy átgondolt formai-tartalmi rendbe. A versek értelmezéséhez nem kell tudni az életrajzot; az éppúgy kitűnik a költeményekből, mint az ideológia, a szerelem vagy az anyavágy...”33 Egy, a 100. évfordulóra adott interjújában viszont egyenesen és élesen vitatja a sterilen szövegközpontú irodalomfelfogást, valamint József Attila bölcseleti és politikai közírásának a lebecsülését, anélkül, hogy bármiféle engedményt tenne a művészi formateremtés tökélyének az igényéből. „»Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?« - írta ő. Nincs külön esztétika, a költészetnek a tartalma is fontos. Neki megadatott a tökéletesség
