Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Panyi Zita: Társas játék (részlet)

Panyi Zita • Társas játék

67

Panyi Zita

TÁRSAS JÁTÉK

(Részlet)

Mikor elrendeltetett sorsom, a vízcsepphez hasonlítottam, ami az üveglapra hullva a gömb egy szeletét mutatja. Sima, átlátszó, és igyekszik felvenni a természetben előforduló legtökéletesebb alakot. Már amennyire körülményei engedik. Színek nélkül, mesék nélkül, üresen léteztem. Néha, egy kis ideig. Csupán néhány órahosszig. Hogy mi történt azután, pontosabban, hogy történt-e valami, arra sosem emlékeztem.

Zsendülő korom legnagyobb felfedezése volt rájönni: nem vagyok egyedül. Bizony, többen kerengtünk a Határon; mindenki a maga társaiért. Ám hogy létünk szorosan összeforr az emberével, az élő, hússá-vérré váló igazi emberével, arról mit sem tudtunk. A Szerető mindent és mindenkit áthatott a maga kiapadhatatlan bölcsességével.

Valóban, ha rögvest születésünkkor látjuk sorsunk törékenységét, tünékeny voltunkat, hát fölbolydult volna Álomvilág. Legalábbis őrzőket kellett volna állítani a kapukhoz.

Életet követeltünk volna az élők sorában. Úgy rendeztük volna be saját életünket, ahogyan a filmrendező a székből osztogat parancsokat, hogy még több füstöt kér, és a szélgép pontosan akkor induljon be, amikor ő int. A tömérdek fejetlen ötletből végül összeálltak volna a képek, amiket kockákra vágva lehetett volna bemutatni az éjszaka műsorra tűzött kortárs filmklub keretében. Hamarább telítődtünk volna formákkal, átfolyattuk volna egymás kontúrtalan lényegébe az építőkockák színeit, a házból levezető betonlépcső fokainak tapintását, amint a kisautó görgő kerekei karcos zajjal szállítanak rajta háziállatokat. A barnafoltos tehenet vékonyka, zöld műanyagkerítéssel. Ráéreztünk volna, mint lehet az előre gyártott paneleket egymásba illeszteni, és mint hagy pirosas, mély lenyomatot az erőlködés az érzékeny, hófehér ujjperceken. Cserekereskedelmet folytattunk volna a lépcsőt befutó borostyán erezetével, meg Zolikával, a bőszaporulatú família negyedik gyermekével, aki minden este csúzlival lövöldözött a girnyó macskákra. Később összelejmolt egy légpuskára valót, s onnantól ő volt Kacor, a macskák teljhatalmú királyura. Posztmodern, nagybetűs szövegeket sem tudtunk volna rögzíteni. Mondjuk ilyesmit: nem véletlenül jutottam én is ebbe az ügybe. Most már a két év abban segített, hogy leérettségizzek. Igen. Tulajdonképpen én szeretek várni, ilyenkor szoktam beszélgetni. Ha kiadják, azonnal elhúzok, mint a vadlibák. Gyorsan. Ezért persze nem lett volna kár.