Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Panyi Zita: Társas játék (részlet)

68

Új Dunatáj • 2005. szeptember

Ennyi idő távlatából nehéz visszaemlékezni. Figyeld csak a gyöngyvirág napra nyújtózását! Kinek évek, kinek évtizedek múltak el, mire küldetését megértette. Enynyit vártunk arra, hogy végre átélhessünk fájdalmat, éhséget, szomjúságot, félelmet és szeretetet, belénk ivódjon az emlékezet összes felvétele, a vágyott káosz. Ezalatt az emberek megszokásból, vagy életük egyhangúsága miatt vég nélkül gúnyolták egymást - káromolva Hazánkat. A Szerető jó munkát végzett.

Hosszan tartó, rigmusosan elömlő fáradtság; a legelső dolgok egyike, amire emlékszem. Persze akkor még nem tudtam, hogy fáradtságnak hívják. Mindnyájunknak át kellett élnie. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor először formáznak egy akkumulátort. Átesik valami hosszas, alapozó folyamaton. Ami létfontosságú. Feltöltődik, kialakul befogadóképessége. Emberi mértékkel nézve heteken keresztül formálódott szellemi terünk. Ma már nem csodálkozom ezen. Az embereket arra okítják gyermekkorukban: két párhuzamos a végtelenbe tart, s ott végül találkoznak. Körülbelül ezt a végtelent jelentjük mi.

Szelíd gyönyörben telítődtem a képlékennyel. Langyos, békés béke.

A vándorok néhány gömbbel távolabb sorakoztak. Őket csak később ismertem meg. Hozzátartoztak, meg nem is a Határhoz. Úgy nagyjából annyian lehettek, mint mi, ám korántsem oly védelmezőek. Eltöprengek. Mi is az, ami megkülönböztet minket? A közös mag az emberekkel. Akik rendszerint beszéddel teremtenek kapcsolatot egymással és megelégednek ezzel. Vannak egyéb furcsaságaik is. Nem tudják másként megváltoztatni helyüket, csak igen lassan és kizárólag szervi felépítésük révén. Ezért vezetnek be olyan fogalmakat, mint távolság vagy messzeség.

Őket segíteni. Választ adni kérdéseikre, kiegészíteni tudásukat, gyámolítani a megismerés útján elesetteket. A legfőbb szabály. Ezt tanultam meg legelőször.

Mert létünk minden percében tanulnunk kell. Tudni, hogy felébredni annyi, mint legyőzni a halál mindennapos kis feladványát. Igen, a tréfás kedvű öregét, akinek kvíz kérdéseiről fifikásan ítélkeznek odalenn. Halhatatlannak vélik, aki örökké él, neki folyvást küzdenie kell a túlélésért. Ám ha elpusztít minden ellenséget? Szerető erre azt felelte, ne legyek maximalista.

Emlékszem, kezdetben magam is azt hittem, többször meghalok. Nem így történt. Mikor még gyöngélkedtünk a ránk rótt feladat súlya alatt, alkalmasint megváltoztatott minket. Nincs képlékeny, nincs puhaság, se langyos, se fekete, se átlátszó. Vajon hová kerültünk? Nem tudni. Még ma sem tudni. Tudomásul vesszük és dolgozunk tovább. Néha eszünkbe jut, mint a négyéves, piros ruhás kislány, aki a temetőben álldogált.