Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Valachi Anna: "Romlott kölkökre leltél pszichoanalízisben" - nyomozás József Attilával saját élettörténete után
78 Üj Dunatáj • 2005. március lójában azonban a szerepjátékszerűen újraélt gyermekkori nyelven fejezte ki magát, önnön élettörténetének mindaddig nem tudatosodott korszakaszát - komolyan vett költői játék formájában - verbális fragmentumokkal rekonstruálva. József Attila számára a pszichoanalízis mint világszemléleti modell és alkotói módszer páratlanul eredményesnek bizonyult. Amíg nem járt analízisre, szellemi teremtőerejét a vágy, az álom és a tudatában rögzült emlékképek anyagán érvényesítette - így alkotva a maga és olvasói számára „külön világot”. Amint azonban a külső és a belső valóság rejtett dimenzióit, a „fecsegő felszín” alatt hallgató „mély” rejtelmes szféráját is kutatni kezdte, a tudatalatti homályba vesző titkaihoz az egyetlen hiteles matérián: önnön személyiségén keresztül férkőzött közel. „Én nem tudtam, hogy ennyi szörnyűség barlangja szívem’ - borzadt el a fölkavart iszap láttán, mely addig a feledés jótékony sötétjével borította be emlékezetét. De nemcsak a mélytudatból elcsalogatott és a lefojtottságból irtózatos indulati energiával előtörő személyes vallomások voltak tele érzékletes képekkel és átélhető történésekkel, hanem a nagy történelmi versek is - mindenekelőtt A Dunánál című, mely néhány nappal a Szabad-ötletek jegyzéke után keletkezett. Élete utolsó évében József Attila megvallotta Vágó Mártának, egykori szerelmének és bizalmasának: „a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel az elfojtott mondanivalók. [... ] Akkor is, amikor már gyűlölte Gyömrőit, mindig újra elmondta, hogy a nagy verseit, hiába, neki köszönheti, illetve az analízisnek, egy-egy sorra vonatkozólag is. Például A Dunánál egy soráról: »S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét«: - Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott - magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben.”28 S miközben a költő mazochista szenvedéllyel újra meg újra végigélte múltja kínos epizódjait - méghozzá furcsa, kettős időérzékeléssel: a jövőből visszatekintő nézőként szemlélve önnön drámáját -, a beleélő szerepjáték során egyre inkább elborzadt saját élettörténetétől. S minél többször engedelmeskedett az emlékidézés ismétlési kényszerének, annál tragikusabbnak és kilátástalanabbnak látta saját sorsát, hiszen a sorozatos stigmatizációs élmények - a vágyott társadalmi csoportokból való kirekesztettség érzése - miatt mindinkább kudarctörténetként tekintett saját életére.29 Elvesztette kapcsolatát az életet adó, de ellenségessé vált világgal; „leszakadt” róla, mint „gyümölcs az ágról” - és a veszendőség érzésétől áthatva, „forgószélben” vergődő önmagára koncentrálva dolgozta át önnön legendáriumát. A tendencia már
