Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Valachi Anna: "Romlott kölkökre leltél pszichoanalízisben" - nyomozás József Attilával saját élettörténete után

Valachi Anna . „ROMLOTT KÖLKÖKRE LELTÉL...” 79 1933-tól folyamatosan érzékelhető, a képzeletbeli múltlátomások 1936 végéig sorjázó verseiben (Egy kisgyerek sír, Mama, Iszonyat, Kései sirató). Az életút teljes átértékeléséről az utolsó önéletrajz, az 1937 tavaszán írt Curri­culum vitae tanúskodik - melyet József Attila egy magántisztviselői állás elnyerése reményében vetett papírra, a Flóra iránt érzett önáltató szerelem reményébe kapasz­kodva. E különös dokumentumban a költő aprólékosan, tényszerűen, hűvös objektivi­tással tekint vissza élete fontosabb eseményeire - egészen a szakítással végződő Vágó Márta-kapcsolatig -, immár nem kalandos sikertörténetről, hanem lelki kifosztottsá­­gáról adva számot majdani munkáltatójának. Pontosan érzékelhető az önéletrajzban az a határvonal, amely a mozgalmas régmúlt és a bizonytalan jövőbe vezető, statikus jelen között húzódik, egyszersmind a maradandó lelki károsodás - a kiheverhetetlen szerelemi csalódás - nyomait is kirajzolva: „Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténiagravisszal.” S a folytatásban összesen hét mondatban foglalja össze az 1929 és 1937 közötti esztendőkre vonatkozó közlendőit. Az utolsó mondat - „Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok” - a pár hónappal korábbi Kész a leltár című szám­adásvers híres kezdősorait idézi emlékezetünkbe: „Magamban bíztam eleitől fogva - / ha semmije sincs, nem is kerül sokba / ez az embernek” József Attila végül nemcsak feltárta és újraalkotta, hanem 1937. december 3-án végérvényesen le is zárta életrajzát, legendagyártási törekvéseivel egyúttal posztu­musz emlékezetének „komor föltámadás” jellegét is megalapozva. Mindazok az ese­mények ugyanis, amelyekkel élete első, úgynevezett „mosolygós” korszakában még belső erejét és küzdőképességét illusztrálta, majd utolsó időszakában szenvedéseit tudatosította, halálát követően egyszeriben tragikus színezetet kaptak. A kultuszkép­ződés folyamatát rekonstruáló Tverdota György szerint a viszontagságos élményekre utaló életrajz - s benne a költő által sokat emlegetett „nyomorrepertoár” - a szárszói temetés után már „passióként”, a jézusi szenvedéstörténetet idéző stációk analógiájá­ra kezdett funkcionálni.30 Mindez egyetlen versmondatból álló, felülmúlhatatlanul tömör és egyetemes ér­vényű életút-jelentés formájában rögzült az utókor emlékezetében: „Éltem, és ebbe más is belehalt már”. (Kész a leltár)

Next

/
Oldalképek
Tartalom