Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Tverdota György: Tömeg
60 Üj Dunatáj • 2005. március tavaszán is a narodnyikok közé sorolták őt, s megjelentette Fábián Dániellel közösen írt Ki a faluba című röpiratát. Ez a parasztság, a falusi nép iránti érdeklődés munkásmozgalmi korszakában is megmarad. A „gyárért” való „nyúlást”, azaz az ipari üzemek államosításának követelését két másik igény: a „csűrért” és a „boglyáért”, tehát a földtulajdonért és a mezőgazdasági javakért való harc kulcsszavai fogják közre. S aki ismeri a korszak népi utópiáját, amely minden alföldi városba artézi kutak fúrását helyezte kilátásba a nép egészséges vízellátásnak biztosítására, az megérti a strófa utolsó sorát: „bővizű alföldi kútért” A „hétórai munkáért” viszont jellegzetes szocialista és kommunista követelés, amint az a tüntetésnek a kezdő sorokban megfogalmazott jelszava is: „Munkát! kenyeret!” Az utolsó strófa egy ötödik típusú alkotóelemmel kezdődik, amelyet indoklásnak vagy igazolásnak nevezhetünk. A költő pontosan tudatában van annak, hogy a tüntetéssel rendhagyó esemény történik, s az iránt sem hagy kétséget, hogy ő ezzel az élet szabályos kereteit erőszakosan megtörő eseménnyel érzelmileg és indulatilag tökéletesen azonosul. Ez a helyeslés, együttérzés a vers egészén általában érzékelhető, s egyes pontjain, amelyekre rámutattam, külön hangsúlyt is kap. Az azonosulás kendőzetlen gesztusát azonban biztató, ösztönző, ösztökélő formulaként a vers záró sorába helyezi József Attila: „hú! tömegek, tovább, tovább!” A költemény nem teng túl indulatszavakban. Kettőt találunk belőle, s mindkettő jól meg van választva. Az egyik önálló sort kap: „Oh!”, a másik a záró sort nyitja: „hú!” Az indulatkifejtést ezen túl két írásjelre: a hétszer alkalmazott felkiáltó és az ötször használt gondolatjelre bízza, amely utóbbiak megszakítják a gondolatmenet békés folyását. De József Attila azt is tudja, hogy az indulati azonosulásaiéin elegendő. Ilyen horderejű, sorsdöntő tettek létjogosultságát igazolni kell. Ez a művelet megy végbe az „Óh! / Minden más hiábavaló, / az alku, az átok, a csönd, a szó!” Azaz vannak olyan ügyek, amelyeket másként nem lehet megoldani vagy előbbre vinni, csak a tömeg fenyegető megmozdulásával. Akkor kell tüntetni vagy együttesen fellázadni, ha már „minden más hiábavaló”. A más, békésebb vagy egyenesen defetista, lemondó megoldások kizárásában ugyanazt a totalizálást hajtja végre, amelyre a harmadik definíció kapcsán láttunk példát. Ha alkuszunk, a polgári ravaszság megfog, becsap bennünket. Ha hallgatunk, akkor a dolgozó tömegek bajára senki sem figyel föl. Átkozódni nem elég, mert az súlytalan az uralkodó osztályok hideg és fölényes közönyével szemben. A szó, az érvelés ugyanígy elégtelen. A Szabados dalban már 1927-ben megfogalmazta ezt a gondolatot József Attila, méghozzá elég pregnánsan: „S ahol szabad szép szót szólni, / ütni kell ott, nem okolni.” A szép szó, „a testet öltött érv” melletti kiállás gondolata az elhamarkodott tettekkel szemben csak jóval később, 1936-ban, a
